Milyen könnyen betörhető a lázadozó emberi szellem! Egy hét kellett hozzá, hogy - ha a megbékülésig nem is - de eljussak a várakozó ürességig az elmúlt hét végetérhetetlen napjai alatt... Tartom magam ebben légüres térben, ahogy lehet, hogy ne mardosson állandóan az igazságtalanság tehetetlensége. Megpróbálom csillapítani a gyűlölet, megvetés fojtogatását az ismeretlen idióta iránt, aki csak úgy szórakozásból ennyi költségbe, nehézségbe kevert. Miközben gyönyörűen sütött a nap a hét nagy részében, sok hivatal és szolgáltató egyenesen kivett egy egész hét szabadságot. A franciáknál nemzeti sport az ún. "híd" (két szabadnap közötti munkanappal megtoldható szünet, melyet nem kell bonyolult kalkulációk árán ledolgozni, mint annak idején M.o-on). Állítólag mihelyt megérkezik az évi új naptár, a többség azonnal azt böngészi, milyen lehetőségeket nyújt majd a "hidakra"!
Kedves és együttérző barátaim közül sokan felajánlották segítségüket, hogy elvisznek ide-oda, míg az autómat nélkülöznöm kell. Nehezen szánom rá magam, hogy elfogadjam : amíg lehet, szeretném megőrizni, ami hajdani önállóságomból megmaradt, mert tudom, hogy egyszer úgyis vége lesz.
Volt, aki felvetette : autó nélkül is jól lehet boldogulni, nincs is jogosítványa, és milyen jól megvan nélküle! Természetesen. Nekem se volt 27 éves koromig, sőt a családomban senkinek. Nehezebb sajnálni annak hiányát, amit nem ismerünk. Anyósom beszélt rá annak idején, hogy milyen fontos levizsgáznom autóvezetésből, mert nagy szükség lehet rá, ki tudja, mit hoz a jövő. Mintha olvasott volna benne! Néhány évtized múlva sokszor be kellett töltenem a sofőr, esetleg a mentős szerepét.
Még ha nem is gondolunk az efféle végzetes szituációkra, az autó egyenlő az egyfajta szabadság érzésével. Ha nem is használja az ember állandóan (bár egyeseknek munka- és közlekedési eszköz), de készen áll (ablakom alatt), hogy rögtönözhessek, s ez mindig nagy kedvtelésem volt! Itt körülöttem szinte mindenkinek van egy vagy több, 80 éven túl is vezetnek, kivéve ha valamilyen betegség akadályozza őket, de legalább kisebb távolságokra. A függetlenség érzése felbecsülhetetlen! Főleg, ha az ember lánya érzi, hogy legjobb esetben pár év múlva úgyis le kell róla mondania...
Nem volt soha jogosítványom, se autóm. Hiányzik a vele kapcsolatos függetlenség, a szabadság érzése, de az már így marad. M. elvisz ide-oda, de mióta nehéz a mozgásom, jó lenne, ha én is tudnék menni egyedül is egy autóval.
VálaszTörlésEgyszer régen betörték a kocsi hátsó ablakát, és ellopták az ott hagyott táskámat. Én voltam felelőtlen, miért hagytam ott. Benne volt a lakáskulcs, az iratok és pénz. Nehezen emésztettem meg én is, sok dolgom volt azzal, hogy mindent beszerezzek. Rendőrségi ügy lett belőle, de soha nem találták meg a tettest.
Sajnálom én is, hogy ez történt veled.
Kedves Éva, emlékszem, én se vágytam rá fiatal korom első részében, vonatoztam, buszoztam (rengeteg időveszteséggel, de időből volt, rászántuk...) szorgalmasan, ahogy kellett, s ráadásul pihentetőbb, az igaz, mint vezetni... Aztán megismertem G-t, akinek volt egy kis Citroen 2CV-ja, mely ugyan nem játszott semmi szerepet vonzalmam kialakulásában, de ekkor lépett be életembe az autó...
TörlésAz "én vandálom" még ellopni valót se talált benne, csak úgy kedvtelésből, fényes nappal megrongálta (az egész ajtót ki kell cserélni, szerencsére a biztosító nagy részét kifizeti - több, mint 900 €, az én zsebemből kb 250 €...) de időben is vagy 3 hétbe kerül, az említett ünnepnapos hét miatt...
Rendőrségre nem is mentem, csak plusz időveszteség lett volna és gyalogolni se bírok annyit...