Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

Visszatérő figyelmeztetés

    Figyelem  az égen a tétova borulást, lesz-e belőle egy kis eső... Elkelne. Addig is összekapkodom a kint száradó pár ruhát, mert mennem kellene bevásárolni, ami már jó ideje egyre nehezebb számomra. Nem térek ki a mindennapi plusz erőbedobásra, amit követel tőlem : hónapok óta ecsetelem a blogjaimon. Látogatóim számára valószínűleg unásig.

   A múlt héten kétszer is (pénteken és vasárnap) nagyot zuhantam, kb. ugyanazon a helyen, nem messze az írósaroktól. Két térdem kapta a legnagyobb zúzódást, azonnal égető fájdalom futott át rajtuk, dörzsölgettem, míg a csillapító adrenalin-hullám nem csökkentette az intenzív fájdalmat és meg nem bizonyosodtam, hogy nem tört el semmim... még eddig. Vajon meddig bír elkapni őrangyalom a végzetes zuhanás előtt?... Két kezemen meg sem számolhatom, már hányszor.

   Ezúttal meg kellett jegyeznem magamban : három nap alatt kétszer, ez már nem baleset, hanem jelzés. Mégpedig azt közvetíti, ami miatt már jó ideje nem érzem jól magam, mint aki meg akarja győzni magát valamiről, amit se teste, se lelke nem kíván. Nincs se erőm, se vágyam utazni. Ott lenni volna kedvem, de odáig elmenni, bármilyen módon, már egy csepp sem.

   Az igazság az, hogy voltaképpen semmihez sincs. Tipikus gödör mélyi életérzés. Nem az első esetben fordul elő, sőt. Eddig még sikerült felállnom, vagyis kivárnom, míg elmúlik és valaki vagy valami, esetleg egy semmivel nem azonosítható titokzatos fuvallat visszaadja teljesen oktalan, makacs és törékeny életörömömet.

Ha már munka, legyen szép is

    Néha a fenti fürdőszoba ablakából kipillantok az egész utcát elfoglaló "csatatérre". Az 5-6 méternyi magasból jól belátható a távolság egyik saroktól a másikig. Viszonylag kevés ember dolgozik rajta, de annál több gép. Az úttest és a járda aszfaltjának mély lehántását látszólag a legkisebb erőfeszítés nélkül, gyorsan elvégzi az exkavátor minden irányban elmozdítható karja, felszedi és arrébb viszi, esetleg teherautóra rakja, ha kell. Ugyancsak gép végzi a nagy betondarabok le- és felrakását, esetleg centis pontossággal a helyére illesztését, a kabinban ülő vezető irányítása alatt. Az ő erőfeszítése, gondolom, kimerül a különböző gombok nyomogatásával... Szinte senkit se látok lapátolni, cipekedni. Inkább csak asszisztálnak a gépek erőkifejtéseihez. Kivéve a betonelemek megfelelő nagyságúra darabolását villanyfűrésszel, ami nagy zajjal, porral jár : azt a munkások végzik.

   D.u. 4 órakor leteszik a lantot, mindenki elmegy, a gépek leállnak. Talán ezért tűnt fel az imént a csatamezőn egyedül dolgozgató munkás. Levette a védősisakját is, ősz haját sütötte a még forró nap. Térden állva araszolgatott előre a kavicsos talajon a frissen lerakott hosszú betonvonal, a jövendőbeli járda mellett, melyről először letörölgette, majd egy vízbe mártott eszközzel lemosta az esetleg fennmaradt beton- és homokszemcséket... Hogy a munka tökéletes legyen.

19 év különleges napja

   

Július 7-e van. Számomra mindig különleges nap marad, akkor is, ha főszereplője nemcsak ezen a napon van jelen emlékezetemben. Sőt, makacsul, a legváratlanabb pillanatokban, könnyedén utat tör az emlékek dzsungelében, hogy állandó hivatkozásként szolgáljon. Kell-e vagy nem, "normális" dolog vagy sem, hogy majd 20 év alatt oly keveset változott? Ráadásul cseppet sem öregedett, rajta nem fog az idő múlása... Néha attól tartok, esetleg felrója nekem, hogy eltelt épp 19 év. S ezalatt majd 10 centivel összementem.

   

Mintha még mindig számadással tartoznék a többlet-évekért... Hogyan sáfárkodom az ajándékba kapott idővel? Nem vesztegetem-e el visszakaphatatlanul a drága órákat, napokat, éveket, anélkül, hogy végezném a dolgom helyette is, aki annyira kihasznált minden percet az utolsóig, hogy nyomát az idő homokos partjára felírhassa...