Kis tavaszi forgalom

   Nagyon szépen sütött a nap már húsvét óta! Mindenképpen ki kellett volna jobban használnom a koranyári időt, hiszen tegnap több mint 10°-ot vesztettünk! Rég nem voltam a központban, hogy legeltessem egy kicsit a szememet a kirakatokon. Csak 10 perc gyaloglás innen, még az én ritmusomban is, de legjobb valahol leparkolni arra az esetre, ha nem jutna az erőmből a hazagyaloglásra is...

   

barátnőmmel, a férj fényképez

   

   Vasárnap d.u. vendégeim voltak egy kávéra, süteményre. Egy kedves pár, középkorúak, bár hozzám mérve fiatalok. Feldobott a több órás beszélgetés, nem volt benne holt idő egy perc sem, sőt a mondatokat is alig volt időnk befejezni, a másik már folytatta is! 

   Az alkalomra vettem egy csodás csokitortát kedvenc cukrászomnál, akihez ünnepélyesebb alkalmakkor járok. Kibontottam hozzá az üveg tokajit, amit még a télen hoztam, hogy megosszam itteni barátaimmal, hiszen nincs jobb a jó dolgok közös élvezeténél! Utána kávé és tea következett, de a témákból nem fogytunk ki a 4 óra alatt.

   

   

   Most pedig várom unokahúgom érkezését, aki Párizsban már leszállt tegnap éjjel, de marad a gyerekeknél pár napig és vonattal jön majd ide. Igy elmehet vasárnap a párizsi magyar konzulátusra szavazni! Remélem, az idő kegyes lesz nekik egy kis sétára péntek-szombat-vasárnap, amihez nekem már nem lenne lábam... De a beszélgetések is nagyon fontosak lesznek, mert nagy változások történtek életében az utóbbi hónapok alatt. Mindig szerettünk együtt lenni, mióta megszületett, öcsém első gyerekeként, apja 22-ik évében...

Felemás, bár a fele is elég lenne...

    Bizonyára sokan éreztétek már a "semmihez sincs kedvem" hangulatot, amikor is bármilyen csalétekkel kínálja is magát az ember, semmi sem tudja csábítani... Se étel, se ital, se a máskor izgalmas munka, de még a semmittevés sem... Kezén-lábán mázsás súlyokat cipel, de letenni sincs ereje...

   Április elseje van, kedves felebarátaim, azt hittem pedig, ha a fáradt, szeles, esős március végre leteszi a lantot, az április egyszerre felpezsdít majd bennünket, ahelyett, hogy még nehezebb súlyokat rakna ránk! Na de mitől pezsegjen az ember, hisz még a konyhai csapból is rossz hírek folynak? Közben fél szemmel figyeli mennyi benzin maradt az autójában... Mikor hagyja végre abba az amerikai bohóc (akin már nevetni sincs kedve) és felajzott szövetséges bombázója rögtönzött játékaikat? Míg a világgazdaság is romokban nem hever, akár Palesztina és Libanon? Iránhoz kell még egy kis idő... Közben Putyin markát dörzsöli a váratlan mannától.

   A választás előtti hangulatra sem lehet számítani az optimizmust illetően. Nálunk már lezajlottak nemrég a helyi polgármesteri választások, s hogy a szélsőjobb kicsit még előbbre tört a közepesebb városokban, de Párizst és a többi legnépesebb várost nem sikerült bevennie, már nem is lep meg senkit. Marine Le Pen betért egy kézcsókra O. V-hoz, mielőtt fellebbezési kérelme eldőlne, hogy le kell-e majd töltenie az első fokú ítéletet...

   Nézegetem a F-B-on az otthoni kampány lecsapódásait, a gyűléseket, kiszólásokat, a beszédek érveit, a "hivatalos, törvényes" útonállást, aminek  valamikor "rablás" volt a neve! Most a törvényes hatalom adta ki rá az utasítást... 

   Tudatosan nem szólok bele, sőt, szavazni sem megyek el Párizsba a konzulátusra, pedig kettős állampolgárságom megengedné. Úgy érezném magam, mint egynéhány erdélyi magyar, akit busszal visznek szavazni a határon túlra... Ha már egyszer nem osztozhatom a mindennapi gondokban (elég az itteniekből is), nem érzem jogosnak, hogy beleszóljak a dolgok alakulásába, még ha az én egyetlen voksom nem is lenne több, mint a vízcsepp, melyet a kolibri visz a csőrében a tűzvész eloltására...

(kép : "Egyedül a tömegben", olaj, vászon T.R. 2004)

Gyógyulást remélve

 Kicsit mozgalmas napok vannak mögöttem, azaz egyszerre mozgalmasak és bénítók.

Ilyenkor gyógyítgatja magát az ember türelmesen, fájó lábait, fáradt fejét.

Versek között keresgél új élményeket, válaszokat, régi érzések emlékeit.

Tudat alatt Takács Zsuzsa verseit kerestem. Pár éve találkoztam vele először és megszerettem. Itt-ott hézagos emlékezetem  -  egy-két év óta észrevettem, hogy a földrajzi és a tulajdonnevek törlődnek ki először, egyelőre ideiglenesen a fejünkből, hogy váratlanul visszaugorjanak, ha feladjuk a keresést  -  nálam többnyire meghagyva a kezdő nagybetűket, itt pl. a T. Zs. monogram lebegett előttem. Zs. valószínűleg Zsuzsa lehet, gondoltam, tehát nő. Az Interneten a magyar költők listáját kezdtem böngészni, majd Takács Zsuzsa verseit. Felismertem a hangulatot... Választásom erre a rövid versre esett (szeretem a novellákat, verseket, melyek nem hígítják fel a mondandójukat).

                          Reggelre már

                 Bár ne múlna mosolyod soha

                 bár ne tudnám átváltozásom

                 - szájszögleten boldogság ráncai

                 egy pillanatra győztes szívverés

                 de ott dobol a zuhanás a mélyben

                 és szárnyaink már összezárt kezek

                 felütve éjjel lassú tájain

                 sátornyi égbolt fekete szerelem

                 reggelre már a túlsó part szememben

                 csak némasága hűvös lángjai

                 reggelre újra éles messze látni

                 foglald kezedbe múlandó arcomat

                 egyetlenem a perc talán utolsó

                 mikor a kakas szól a vágyaink

                 kihűlnek megtagadnak -

                  

Rekviem

   Francia nyelvű blogom kisebb fajta válságon megy keresztül. Azon töprengek bezárjam-e, meghajolva a modern idők tendenciái előtt. Az is lehet, hogy én lettem érdektelen, lemaradva a kor felgyorsult diktátumaitól. Esetleg maga a műfaj kezd csendes haldoklásba. Talán látogatóik életkora lett egyre magasabb és a blog nehezen újul meg. Mindegyik ok igaz lehet, de szerintem nem szabad elfeledkezni a társadalom majd minden szférájában lejátszódó, a régi értelemben vett műveltség igényének elszegényesedéséről. 

   Akár elismerjük, akár nem, ez a hajdani műveltség az olvasáson alapul. A szavak közvetítik, minden árnyalatukkal, hajlékonyságukkal, színeikkel és indulataikkal, képesek a gondolat, az érzelem minden finom rezdülését átadni. A szavak képeket szülnek az olvasóban, a szépség fogalmára tanítanak, ugyanakkor arra is, hogyan lehet a hazugságot leplezni (esetleg leleplezni), egyes tabukat tisztelni vagy ledönteni, hogy egy társadalom úgy-ahogy élhető maradjon. És a néhai olvasó képes volt mindezt átvenni, mert megérezte, átélte a szavak titkát, s megtanulta őket használni. Művelte a nyelvet, s egyúttal művelte önmagát is.

   Manapság sokszor a könnyebb út csábítása győz. Mintha az elmék (tisztelet a kivételnek!) annyira kimerültek volna a sok külső ingertől, hogy csak a legkevésbé megterhelőt fogadnák el... Minden felgyorsult, nincs idő megállni, visszalapozni, elgondolkodni, mint egy könyvben... A képek áradata kiszorítja a szavakat. Sokan inkább órák hosszat bambulnak a mobiljuk efemer, illékony képzuhataga előtt, minthogy egy szavakkal teleírt papírtömegben merülnének el, melynek már a látványa is elriasztja őket.

   Neurológusok kimutatták a működés közben vizsgált agy képein a strukturális változásokat : bizonyos funkciók, kapcsolódások elkorcsosulnak, megszűnnek, ha nem használják őket. Ilyenek pl. azok, melyek lehetővé tennék az elmélyült, felépített gondolkodást.

(kép : Nathalie Sarraute, T.R. 2001)

   

Családi hétvége a tengerparton

    Gyönyörű napos idő van, bár a szél miatt időnként nem egészen teljes az illúzió. A kertből behallatszik egy vadgalamb lelkes turbékolása : ő már tudja, hogy itt a tavasz. A meteorológia egész hétre ígéri : hajlamos vagyok elhinni neki, hisz annyira sóvárgok utána!

   Ilyen szép hétvége van mögöttem : szombat délben félúton, a tengerparton találkoztunk a gyerekekkel, hogy együtt ünnepeljük idősebb unokám 20. születésnapját. A szép kis házak egyikében voltunk mind a heten elszállásolva, de csak az éjszakát töltöttük ott. Háromszor is vendéglőben élveztük a friss tengeri halak, kagylók lehetőségét, s nem utolsó sorban azt, hogy ebédet, vacsorát nem nekünk kellett elkészíteni s így teljes lehetett a kikapcsolódás. Az asztalnál töltött órák kellemes beszélgetésekre adnak alkalmat, ezért szeretnek annyira a franciák asztal mellett összejönni, amit én magam is nagyon szívesen művelek, legyen az otthon vagy vendéglőben.

   A házacskák egy fenyves közepén, tóparton épültek, de a tenger is csak pár perces sétára van a fenyvesen át. Gondolom, nyári szezonban minden házikó foglalt, de most még a fákon se bontakoztak ki a levelek, és csak néhányan siettek az ösvényeken az uszoda vagy az éttermek felé. 

   Este a városban vacsoráztunk, s elég volt 10 perc, hogy a az autótól a vendéglő bejáratáig tartó pár méteren szinte bőrig ázzunk a szempillantás alatt támadt zivatarban, jégesőben. A kellemes, meleg hangulatú vacsora alatt megszáradt a cipőm és benne a zokni is...

   Másnap reggel lementünk a tengerpartra, hogy teleszívjuk magunkat az oxigéndús, jódos levegővel, ami már igencsak hiányzott a téli bezártság után! Omega, a kutyus is szabadon kifutkározta magát az apály utáni még vizes homokon. Én is kisétálgattam magam, igaz, csak a saját, lelassult ritmusomban...

Talán jöhet most már kis elengedés...

    Muriel barátnőm nemrég ment el : eljött hozzám egy kávéra, magával hozta legutóbb
megjelent verseskötetét, melynek borítójára tőlem kért rajzot, s tiszteletpéldányként hozott nekem is néhányat. Egyúttal megvettem tőle szintén most készült fotóalbumát.    

   Kezdek magamhoz térni az elmúlt hetek fárasztó ritmusából. Különösen február vége és március eleje volt feszült, míg le nem tudtam az Unicornist forszírozó kis vitaindító ismertetőmet. Jó pár napig semmi kikapcsolódást nem engedélyeztem magamnak és éjfél utánig a számítógépem előtt ültem. Néha még a vacsoráról is megfeledkeztem, s csak éjfél után kaptam be valamit... 

   Péntek este ért véget a majd két éve tartó "együttélésünk" a legendás állattal, mely kb. ötezer éves múltat mondhat magáénak... Honnan jött, hogyan tudott Ázsián, Európán keresztül átvészelni oly sok évezredet, milyen szimbolikával táplált annyiféle kultúrát, hogy napjainkig ihletője a "fantasy" műfajának, sőt, az LGBT mozgalom is szivárvány színű zászlajára tűzte?!... 

   Mielőtt elindultam volna a "tetthelyre", fél óráig hangosan énekeltem a gépem előtt a Youtube "Gyermekdalok" c. óvodásoknak szóló műsorát, melynek darabjait iskolás korom óta kívülről ismerem s annak idején unokáimnak is megtanítottam! (kedvencem a "Tavaszi szél vizet áraszt"...). Nem annyira az ihletet kerestem bennük, hanem a hangszálaimat reméltem egy kicsit bemelegíteni az esti előadásra, hiszen napközben alig van alkalmam megszólalni és így többnyire csak rekedtes nyöszörgésre futja... Ott meg vagy 30 személlyel kellett magam megértetni egy nagyobbacska teremben! Bevallom, meglehetős sikere volt és sok hozzászólás követte, ami mindig az érdeklődés jele. Végül is az ismeretek, gondolatok ébresztése, megosztása volt a cél, s így kicsit elégedett lehettem magammal. Mivel ez nem túl gyakran fordul elő velem, pár napig felvidított.

   

Rövid, de fárasztó villámlátogatás

   Szombat dél óta újra itthon vagyok 1 hét távollét után. Azóta jobbára csak alszom. Még bevásárolni se mentem el (szerencsére volt kenyér helyett kétszersült ilyen helyzetekre). Még sosem volt szükségem ennyi alvásra, hiába iszom a kávét. 

   Márpedig sürgősen neki kellene állnom a pénteken bemutatandó kis vitaindítómnak arról a bizonyos Egyszarvúról, amit lassan már mindenki ismer, legalábbis szándékában... Csak nézem kissé rémülten az egymás után pergő napokat, anélkül, hogy neki tudnék ülni még egy kisebb fajta szellemi erőfeszítésnek is : egyszerűen majdnem az asztalnál szunnyadok el!... 

   Az utazás maga kimerítő volt. Szinte egész Belgiumon és Németországon át az osztrák határig zuhogó esőben és vastag ködben haladtunk, ahogy bírtunk. A beígért hóból csak Bécs körül és a határig maradt néhány folt, valamint a határon túl is egy kevés. Szombat reggeltől (febr. 21.) vasárnap (febr. 22.) estig ébren voltunk! Be kell vallanom, hogy ugyanígy volt visszafelé menet : a péntek (febr. 27.) reggeli felkeléstől számítva szombat d.u. 2-ig le se hunytam a szemem... Hiába, nekem ezt a hátralékot már igen nehéz behozni...

   Még 1 egész hét sem volt, amit otthon töltöttünk. Fiam jól kihasználta a csodálatosan napos időt, jó nagyokat gyalogolt, naponta több kilométert is, le a Tiszáig és a gáton majdnem Mártélyig. Unokaöcsémmel, sógornőmmel (öcsém özvegyével) szinte naponta találkoztunk, fiam és unokatestvére között csak 3 év a különbség és jó látni, mennyire húznak egymáshoz. El is mentünk ide-oda, szinte naponta, bár én a  gyaloglást nem nagyon bírtam. Szerencsére volt egy jó sofőröm!

   Esténként kártyáztunk, olvasgattunk, nem hiányzott a TV sem. Még egy hét elkelt volna, hogy teljességgel pihenésnek nevezhessük az ott töltött időt. 

a kert tele hóvirággal

a néhai tyúkól és a kopasz szőlőlugas

Próbálok dolgozgatni is a konyhában! 

Dilemma egy bizonyos legendás Egyszarvú körül

    A tél visszaköszönt vasárnap, késő estig havazott, de másnapra el is olvadt a vastag takaró. Azóta eseget, hideg van.

   Ami engem illet, még mindig az "Unicornis" (Egyszarvú) mítoszával vergődök, bár a vergődés ez esetben izgalmas feladat, tekintve a források bőségét, melyekből ki kell hámoznom saját választásomat, hogy nekem személyesen mit mond a több évezredes szimbólum és a 16. sz-i hat db. óriási szőttes, melynek hatodik darabja mintegy összegzi a többi ötöt. S főleg mit jelent számomra a hatodikra szőtt titokzatos mondat : "A mon seul désir"... vagyis : "Egyetlen kívánságom szerint" esetleg : "Az én egyetlen vágyam szerint"... Érdekes feltenni magunknak a kérdést - főleg így, az évek előrehaladtával - mi lenne az egyetlen vágyunk, ha maradt volna még legalább egy... Elárulom, hogy a választ egyelőre nem ismerem, csak azt, hogy ez lesz a kb. 20-25 perces "dolgozat" konklúziója. Március 6-ra kell elkészülnöm.

   Igen ám, de a fiam fejébe vette, hogy az előtte álló rövid hét alatt elmegy autóval Mindszentre. Elkísérném-e? Februárban! Hogy betemessen bennünket egy váratlan hóvihar, mint pár éve májusban? És mi lesz az én Egyszarvúmmal?... Nagy szükségem lenne még arra az utolsó hétre, hogy megírjam, majd újraolvasgassam, finomítsam a szöveget. "De hiszen már évek óta beszélsz róla, még mindig nincs kész?..." (közvetlenebb hangnemben : "...évek óta kotlasz rajta és nyaggatsz vele bennünket") Valóban, kb. 2 év óta jár a téma a fejemben és időnként beszélek is róla, de hozzálátni érdemben csak a képeslapok (kb. 70 db) megírása, elküldése után tudtam a többször említett adrenalin szint miatt. Most már kb. összeállt a fejemben a tartalom, a forma és a szerkezet is, csak neki kell látni. És akkor itt ez a kieséssel fenyegetett utolsó előtti hét... A stressz kicsit még feljebb srófolódott!

   A múlt csütörtök délután eljött hozzám G. egyik volt tanítványa Isztambulból. Pontosabban nem miattam tette meg az utat, hanem az itteni egyetem meghívására, és értesített róla, hogy ez alkalomból szeretne látni. Meghatott, hiszen én nem is voltam tanára, hanem a férjem, és azt is tudta, hogy már lassan 20 éve lesz, hogy Gilbert meghalt. De rajta keresztül volt néha alkalmam találkozni a tanítványaival, pl. amikor néha meghívtuk őket hozzánk uzsonnára, beszélgetésre.

    Ilyenkor készítettem egy óriási gyümölcs-salátát és hozzá a közeli cukrász szolgáltatta a vanília illatú kalácsot. Mindig kellemes emlék marad a találkozás az okos, kedves, tudásra éhes kamaszkorú lányokkal, saját tanárságom kezdeteire emlékeztetett. Ezelőtt 36 évvel hagytuk el Isztambult, tehát majdnem ennyi idő óta nem találkoztunk Sultannal. A sugárzó 18 éves lányból jó ötvenes nagymama lett - rólam nem is beszélve! - de ami a fontos, a lényeges, az cseppet sem változott. Ahogy másnapi üzenetében megírta, a néhány óra alatt, melyet együtt töltöttünk, eltűnt az azóta eltelt idő, s visszarepültünk Isztambulba, a 80-as évekbe... Nemcsak az emlékek elevenedtek meg, szeretett tanáruk, Gilbert, hanem bensőségesen elbeszélgettünk gyerekekről, unokákról, gyászokról és örömökről, hivatásról és úgy általában az életről, a múltról, a jelenről és a jövőről...

(a képen Sultan és ikertestvére Feyhan ajándéka, mely vigyázó szemmel figyel rám íróasztalom felett... A törökök szemverés ellen minden lehető helyre használják.)

A tél felengedett pár napra : csalóka délibáb?...

    Mindennel késésben vagyok... Pedig sokat javultam e téren! Igaz, mostanában újévi jókívánságaimat tolmácsoló lapjaim fokozatos megírása és feladása alaposan elfoglalta az időmet. A kinyomtatott 80 db-ból alig maradt 20 a dobozban, s még mindig megírásra vár egypár. 

   Természetesen nemcsak ez a dolgom. Tegnap pl. már d.e. nekifogtam az esti összejövetelünk utáni kis vacsorához készülő "hozzájárulásom", egy almás sütemény elkészítéséhez, gondolván, hogy utána nyugodtan megírom a kb. 20 lapot azoknak, akik remélhetőleg ott lesznek és így nem kell postára adnom őket. Anne barátnőm jött értem este 7 felé, addigra mindennel kész lettem, gondoltam, majd ott pihenek.

   Nagyon kellemes esténk lett, vagy harmincan jöttünk össze. Mindannyiszor örülünk a viszontlátásnak. Maga a hivatalos program is hosszú volt, hiszen a naptári év első összejövetelének számított. Utána mindenki tett valamit az asztalra: saláták, felvágottak, sajtok előzték meg a 6-7 féle süteményt, melyek a végén kerültek feltálalásra. Közben szinte mindenki sürgött-forgott, önkiszolgálás folyt, de a fiatalabbak gyorsan kicserélték  a tányérokat, evőeszközöket két fogás között az idősebbek számára is. Sokan tányérjukkal kezükben vándoroltak egyik helyről a másikra, hogy minél több résztvevővel szót válthassanak. Éjfél után lett vége, sokakra még mintegy félórás autózás várt hazáig. Nekem szerencsém van, gyalog is csak 10 percre lakom.

   Az a baj, hogy egyre jobban lassulok. Attól félek, nemcsak fizikailag, de szellemileg is. Ebben kicsit talán segíteni fog az alvási ritmusom megregulázása. Nehéz lesz, de muszáj : véget kell vetnem az éjszakázásnak, kihasználva a leghasznosabb órákat éjjel és reggel is. Rá kell vennem magam, hogy a tavasz közeledtével a napos órákat minél inkább a szabadban töltsem... Remélem, idült "akráziámból" sikerül némileg kilábalnom...

   Végül ideteszem illusztrációnak a képeslapom végső, színes "állapotát":

   

Gondolkodni próbálok

    Tegnap délután, a gyógytornásztól jövet beugrottam a postára (az "ugrást" messze nem kell szó szerint venni) és feladtam kb 20 jól teleírt dupla képeslapot...

  Sorakozik előttem a még megírásra váró halom. Kb. 30 éves hagyományt próbálok  ápolni, melyet még Gibert kezdett el a 90-es években, az Internet beköszöntésével. Ő maga kezdte kinyomtatni - rajzaim között böngészve az illusztrációk után - az újévi lapokat, több mint 100-at minden decemberben. Amikor meghalt (20 éve lesz idén júliusban), elhatároztam, hogy folytatom a hagyományt, bár az évek folyamán fokozatosan elhagytam az ő kapcsolatait, s maradtak az enyémek, a közösek és a régiek mellé néhány új.

   Hogy miért is ragaszkodom még mindig kézírásos, az egyre üresebb postaládákba érkező lapjaimhoz, legalább évente egyszer, holott annyi, pillanatok alatt befutó üzenetet lehet továbbítani, melyek ráadásul nem növelik a papírhulladékot sem?... 

   Nem akarok mindent a modern kor vívmányaival helyettesíteni. Én még a régi világban születtem, amikor a villany bevezetését, a vízvezetéket a házban, az olaj-, majd gázfűtést, a TV és a telefon megjelenését minden otthonban örömmel fogadtuk és megünnepeltük, mint a modern világ eljövetelét, a boldog élet zálogát. Sok időt, fáradtságot takarítottunk meg velük. Most pedig kezdjük érezni mai világunk fokozatos elembertelenedését. Vajon azoknak, akik már ebbe fognak születni, ugyanígy hiányzik-e majd az emberi melegség érzése?...

   Mindennek hátterében az idő felgyorsulása áll. Egy emberöltő se kellett, hogy megtapasztaljuk. Nézem gyerekeink, unokáink stresszelő, idegtépő életritmusát, melyet néha azzal próbálnak ellensúlyozni, hogy bezárkóznak a mobiltelefon, az Internet fékevesztett délibábjába, nem sejtve, hogy csapdába esnek. Az ellenséges valóságtól elzárkózva a még veszélyesebb illúzió, a manipuláció áldozatául esnek, amely még a gondolkodás, a gondolatcsere képességétől is megfosztja őket. Egyre kevesebbet olvasnak (olvasunk!) könyveket, melyek ez utóbbit lehetővé tennék, a szókincset és vele a gondolatvilágunkat gazdagítanák. Az agyműködés a felvillanó képek megragadására szorítkozik, melyek szenzációkeltéssel és gyors emócióáradattal szolgálják a mindenható algoritmusok uralmát. 

   Én pedig az ellenállás illúzióját özönvíz előtti képeslapjaimmal...

   

Algériában, Constantine-ban, 50 évvel ezelőtt... Se TV, se telefon, de barátok, könyvek, játékok...

Cyber vihar egy bizonyos edényben

   Máris január közepén járunk. Pillanatnyilag enyhült az idő, de a tél még biztos nem mondta ki az utolsó szót.  "Nem ötte még mög a kutya a telet!", hallom nagyanyám szavait az egyre távolibb múltból, ezzel kicsit életre keltve őt.

   Megjöttem a gyógytornáról, ilyenkor még jó érzés, de tudom, hogy holnap reggel úgy fogom érezni magam, mintha mozsárban törtek volna meg. Szerencsére ez az állapot nem tart egy napnál tovább, és a hónapos kezelés elmúltával be kell vallanom, hogy  -  bár messze még a remélt végeredmény  -  már tagadhatatlan javulást lehet észlelni. A szakember mindannyiszor megjegyzi : "Madame, azzal tisztában van, hogy az eredmény nagy részben öntől függ?..." Persze, tudom, de mondom is neki, hogy fő problémám a motiváció. Ha van belőle egy csekély, csak azért, hogy elodázzam a pillanatot, amikor teher leszek mások számára...

   A hét elején mobil telefonom cyber viharba került : valamilyen figyelmeztetést nem vettem-e tudomásul, esetleg nem értettem, mit akar tőlem a Google vagy az Apple, tény, hogy bedobta a törülközőt, se telefonálni nem engedett, se fényképezni, se kommunikálni a Messenger-ről vagy a Whats'App-ról... Órákat töltöttem el, hogy kibogozzam. Fiam estefelé  motorral hazafelé menet megpróbált távirányítani, hogy mit és hogy próbáljak csinálni, de képzelhetitek, milyen egyszerű volt a sisakjában található telefonnal, menet közben, a zuhogó esőben! Ilyenkor önbecsülésem száz sebből vérzik, sokat gondolok valamikori szegedi Móra-kollégiumbeli kedves szobatársamra, és szeretnék Ági lenni, aki egy szempillantás alatt gatyába rázná a mobilomat...

(illusztráció : készül már az újévi lapom modellje...)

Egy évet lapoztunk...

    Január 5. Lassan eltelik az új év első hete. Fehérben. 

   Az év első napján szinte azonnal havazni kezdett. Nem mondom, hogy nem örültem neki egy kicsit, mégiscsak szebb minden így fehérben. Különben úgysem marad meg sokáig, éppen hogy kigyönyörködjük magunkat pár órán át, és kámforrá válik a makulátlan takaró... Ezúttal nem így történt; a hó már ötödik napja ellenáll az eltűnésnek, időnként esik hozzá valamennyi és a meteo szerint még nagyobb mennyiség is várható. Kék az ég és hideg van, nem az ilyen törékeny öreg nőknek való a havas járda!... A hajdani magyar, orosz és nyugat-berlini végnélküli havas telek emléke pedig lassan elhalványul bennem : 35 éve, hogy itt lakom közel az óceánhoz. Az évek száma nő, az erőm meg egyenes arányban csökken.

   Anne barátnőmmel szép csendesen készültünk a Szilveszter estére. Mióta egyedül élünk, hagyománnyá vált az évek folyamán, hogy hármasban szilveszterezzünk, többnyire nálam, mert kb. félúton lakom a kettejük között. Ezúttal a harmadikunk nem jöhetett, mert előző vasárnap éjjel elesett a szobájában és alig bírt mozogni. Így én mentem el Anne-hoz, a legfiatalabb és legmesszebb lakóhoz, egy üveg pezsgővel és (a kérésére) magam készítette charlotte-tal, este 8 felé. 

   Mindig van beszélgetni valónk, többnyire a magunk és a világ dolgait vesézzük ki, nem pedig az éppen jelen nem lévő ismerőseinket... Nekem ez utóbbi mindig kínos, amikor előfordul társaságban. (Egy ilyen alkalommal fel is tettem a kérdést : "Rólam vajon mit mondotok, ha nem vagyok itt?" Válasz persze nem volt, csak zavart tiltakozás...)

   Anne ismét sokfajta változatos előételt készített, még haza is vittem belőle. Úgy tűnik, a belgáknál is dívik a "batyuzás", mint ahogy magyar családomban is : ha véget ért a hosszú vasárnapi ebéd, a maradékot szétosztották a jelenlevők között. Itt, a franciáknál nem tapasztalom.

  Kicsit társasjátékoztunk az éjfélre várva, s pezsgővel a kezünkben köszöntöttük az új esztendőt, csak a Himnusz hiányzott, melyet annak idején állva hallgattunk végig a tévéből. Itt el se lehet hasonlót képzelni, mindenki megütődne rajta... Nekem hiányzik. Egy népnek éreztük magunkat ez alatt a néhány perc alatt.