Gondolkodni próbálok

    Tegnap délután, a gyógytornásztól jövet beugrottam a postára (az "ugrást" messze nem kell szó szerint venni) és feladtam kb 20 jól teleírt dupla képeslapot...

  Sorakozik előttem a még megírásra váró halom. Kb. 30 éves hagyományt próbálok  ápolni, melyet még Gibert kezdett el a 90-es években, az Internet beköszöntésével. Ő maga kezdte kinyomtatni - rajzaim között böngészve az illusztrációk után - az újévi lapokat, több mint 100-at minden decemberben. Amikor meghalt (20 éve lesz idén júliusban), elhatároztam, hogy folytatom a hagyományt, bár az évek folyamán fokozatosan elhagytam az ő kapcsolatait, s maradtak az enyémek, a közösek és a régiek mellé néhány új.

   Hogy miért is ragaszkodom még mindig kézírásos, az egyre üresebb postaládákba érkező lapjaimhoz, legalább évente egyszer, holott annyi, pillanatok alatt befutó üzenetet lehet továbbítani, melyek ráadásul nem növelik a papírhulladékot sem?... 

   Nem akarok mindent a modern kor vívmányaival helyettesíteni. Én még a régi világban születtem, amikor a villany bevezetését, a vízvezetéket a házban, az olaj-, majd gázfűtést, a TV és a telefon megjelenését minden otthonban örömmel fogadtuk és megünnepeltük, mint a modern világ eljövetelét, a boldog élet zálogát. Sok időt, fáradtságot takarítottunk meg velük. Most pedig kezdjük érezni mai világunk fokozatos elembertelenedését. Vajon azoknak, akik már ebbe fognak születni, ugyanígy hiányzik-e majd az emberi melegség érzése?...

   Mindennek hátterében az idő felgyorsulása áll. Egy emberöltő se kellett, hogy megtapasztaljuk. Nézem gyerekeink, unokáink stresszelő, idegtépő életritmusát, melyet néha azzal próbálnak ellensúlyozni, hogy bezárkóznak a mobiltelefon, az Internet fékevesztett délibábjába, nem sejtve, hogy csapdába esnek. Az ellenséges valóságtól elzárkózva a még veszélyesebb illúzió, a manipuláció áldozatául esnek, amely még a gondolkodás, a gondolatcsere képességétől is megfosztja őket. Egyre kevesebbet olvasnak (olvasunk!) könyveket, melyek ez utóbbit lehetővé tennék, a szókincset és vele a gondolatvilágunkat gazdagítanák. Az agyműködés a felvillanó képek megragadására szorítkozik, melyek szenzációkeltéssel és gyors emócióáradattal szolgálják a mindenható algoritmusok uralmát. 

   Én pedig az ellenállás illúzióját özönvíz előtti képeslapjaimmal...

   

Algériában, Constantine-ban, 50 évvel ezelőtt... Se TV, se telefon, de barátok, könyvek, játékok...

Cyber vihar egy bizonyos edényben

   Máris január közepén járunk. Pillanatnyilag enyhült az idő, de a tél még biztos nem mondta ki az utolsó szót.  "Nem ötte még mög a kutya a telet!", hallom nagyanyám szavait az egyre távolibb múltból, ezzel kicsit életre keltve őt.

   Megjöttem a gyógytornáról, ilyenkor még jó érzés, de tudom, hogy holnap reggel úgy fogom érezni magam, mintha mozsárban törtek volna meg. Szerencsére ez az állapot nem tart egy napnál tovább, és a hónapos kezelés elmúltával be kell vallanom, hogy  -  bár messze még a remélt végeredmény  -  már tagadhatatlan javulást lehet észlelni. A szakember mindannyiszor megjegyzi : "Madame, azzal tisztában van, hogy az eredmény nagy részben öntől függ?..." Persze, tudom, de mondom is neki, hogy fő problémám a motiváció. Ha van belőle egy csekély, csak azért, hogy elodázzam a pillanatot, amikor teher leszek mások számára...

   A hét elején mobil telefonom cyber viharba került : valamilyen figyelmeztetést nem vettem-e tudomásul, esetleg nem értettem, mit akar tőlem a Google vagy az Apple, tény, hogy bedobta a törülközőt, se telefonálni nem engedett, se fényképezni, se kommunikálni a Messenger-ről vagy a Whats'App-ról... Órákat töltöttem el, hogy kibogozzam. Fiam estefelé  motorral hazafelé menet megpróbált távirányítani, hogy mit és hogy próbáljak csinálni, de képzelhetitek, milyen egyszerű volt a sisakjában található telefonnal, menet közben, a zuhogó esőben! Ilyenkor önbecsülésem száz sebből vérzik, sokat gondolok valamikori szegedi Móra-kollégiumbeli kedves szobatársamra, és szeretnék Ági lenni, aki egy szempillantás alatt gatyába rázná a mobilomat...

(illusztráció : készül már az újévi lapom modellje...)

Egy évet lapoztunk...

    Január 5. Lassan eltelik az új év első hete. Fehérben. 

   Az év első napján szinte azonnal havazni kezdett. Nem mondom, hogy nem örültem neki egy kicsit, mégiscsak szebb minden így fehérben. Különben úgysem marad meg sokáig, éppen hogy kigyönyörködjük magunkat pár órán át, és kámforrá válik a makulátlan takaró... Ezúttal nem így történt; a hó már ötödik napja ellenáll az eltűnésnek, időnként esik hozzá valamennyi és a meteo szerint még nagyobb mennyiség is várható. Kék az ég és hideg van, nem az ilyen törékeny öreg nőknek való a havas járda!... A hajdani magyar, orosz és nyugat-berlini végnélküli havas telek emléke pedig lassan elhalványul bennem : 35 éve, hogy itt lakom közel az óceánhoz. Az évek száma nő, az erőm meg egyenes arányban csökken.

   Anne barátnőmmel szép csendesen készültünk a Szilveszter estére. Mióta egyedül élünk, hagyománnyá vált az évek folyamán, hogy hármasban szilveszterezzünk, többnyire nálam, mert kb. félúton lakom a kettejük között. Ezúttal a harmadikunk nem jöhetett, mert előző vasárnap éjjel elesett a szobájában és alig bírt mozogni. Így én mentem el Anne-hoz, a legfiatalabb és legmesszebb lakóhoz, egy üveg pezsgővel és (a kérésére) magam készítette charlotte-tal, este 8 felé. 

   Mindig van beszélgetni valónk, többnyire a magunk és a világ dolgait vesézzük ki, nem pedig az éppen jelen nem lévő ismerőseinket... Nekem ez utóbbi mindig kínos, amikor előfordul társaságban. (Egy ilyen alkalommal fel is tettem a kérdést : "Rólam vajon mit mondotok, ha nem vagyok itt?" Válasz persze nem volt, csak zavart tiltakozás...)

   Anne ismét sokfajta változatos előételt készített, még haza is vittem belőle. Úgy tűnik, a belgáknál is dívik a "batyuzás", mint ahogy magyar családomban is : ha véget ért a hosszú vasárnapi ebéd, a maradékot szétosztották a jelenlevők között. Itt, a franciáknál nem tapasztalom.

  Kicsit társasjátékoztunk az éjfélre várva, s pezsgővel a kezünkben köszöntöttük az új esztendőt, csak a Himnusz hiányzott, melyet annak idején állva hallgattunk végig a tévéből. Itt el se lehet hasonlót képzelni, mindenki megütődne rajta... Nekem hiányzik. Egy népnek éreztük magunkat ez alatt a néhány perc alatt.