A téma mindig enyhe mosolyt keltett bennem a naiv őrangyal-hívők iránt (a F-B-n és a blogokon Dunát lehet velük rekeszteni). Mibe nem képes az ember megkapaszkodni, hogy valamivel kibiztosíthassa esendő létének előreláthatatlan kockázatait... Szombat óta nem mosolygok rajta.
Mert mitől is ébredtem fel hirtelen az autópályán, 130 km-es sebességgel, a központi korláttól tíz centire? És mikor mentem át a baloldali sávba, valamint hogy lehet az, hogy abban a pillanatban senki sem haladt rajta?...
Akkor nem is ijedtem meg különösebben, kicsit kábultan tettem meg hazáig a megmaradt 70 km-t. Azóta több nap eltelt és a gondolat egyre gyakrabban férkőzik a fejembe: milyen kevésen múlik egy emberi élet... Most akár itt se lehetnék, hanem a túlvilágon, vagy rosszabb esetben darabokban egy kórházi ágyon - esetleg örökre nyomorékon... Egy csomó lelkesítő terv füstbe ment volna, egész sor találkozót kellett volna sürgősen lemondani, s körülöttem egy sereg ember életét is felforgattam volna (nem beszélve a ház kiürítéséről, amelyért nem irigylek előre senkit sem!).
Hát akkor: mégis van őrangyalunk?
(a kép Wim Wenders csodaszép filmjéből: "Berlin fölött az ég" - "Der Himmel über Berlin" . Francia címe talán még szebb: "Les ailes du désir" - "A vágy szárnyai"... 1987-ben a rendezés díját nyerte vele Cannes-ban.)
