Augusztusi emocionális sokkhatásaim...

   Az augusztusi hetek két vizuális, emocionális sokkhatása számomra a bécsi Leopold Museum Egon Schiele-gyűjteménye, mely a legnagyobb számú Schiele-festményt tartalmazza, valamint a "Saul fia" c. film megtekintése volt, végre, még ha a számítógép képernyőjén is...

Klimt, a mester

"hommage" Klimt előtt: a tanítvány egyben és elkerülhetetlenül "megöli" a mestert

   Schiele kedvenc festőim Olümposzán előkelő helyet foglal el. Nem először láttam képeiből nagy, összefoglaló kiállítást Párizsban, de a Leopold Museum mégis nagy hatást tett rám. Rudolf Leopold bécsi szemorvos még az ötvenes években kezdte gyűjteni meglehetősen jó érzékkel a múlt századelő festőinek képeit (Schiele, Klimt, Kokoschka stb.). Gyűjteményének legjelentősebb részét képezik Egon Schiele rövid pályájának alkotásai (a spanyol nátha végzett vele 28 évesen, 1918-ban), s megnéztem a Madame Leopold által hozzaértőn kommentált, részletes ismertető filmet is. Schiele minden témára újszerű tekintetet vet. Nem annyira kolorista, mint Klimt, inkább bravúros rajztehetségére támaszkodik, mint burjánzó színvilágra. Feldarabolt, sötét skálájú tájképein, akárcsak görcsbe merevedő figuráin ugyanaz a halálfélelem tükröződik. Minden témában szorongó, drámai életérzés fejeződik ki, művészi érzékenysége sugallja az első világháborút megelőző évek, valamint a Monarchia összeomlásának hangulatát. Látszólag úgy beszélek, mint valami katalógus-szöveg, de tényleg úgy érzem, hogy mindez benne van, s visszhangot kelt minden szorongó, érzékeny szemlélőben... Azt is tudom, hogy sokan megtorpannak képei előtt, mert az emberi lélek mélységeinek ilyen könyörtelen józanságú feltárását nem sokan viselik el. A nagyközönség szívesebben merítkezik meg pl. Klimt képeinek színes kavalkádjában, pedig a drámai mélység ott lappang Klimtnél is a látszólagos harmónia leple alatt...
   Talán kissé merész, de nem véletlen, hogy rokonságot éreztem Schiele képei és a "Saul fia" között. Itt, Franciaországban lemaradtam a film bemutatójáról, nem sokáig volt a mozikban. A sok elismerés, díj által felkeltett várakozásomat felülmúlta a kép, a hang, a színész, a rendezés együttes újszerű, letaglózó hatása. Az egyetlen viharos esténken néztük meg a fiammal. Rá ugyanolyan hatást tett, aminek örültem. 
   Nem olvastam el a róla írt elemzéseket, elismerő kritikákat, sőt, az egynéhány magyarországi antiszemita kórus kötelező gúnyolódásait sem, melyekből már Kertésznek is bőven kijutott a Nobel-díj idején. A magam véleményére voltam kíváncsi. A nemzetközi elimerés megérdemelt volt! Nem is részletezem most, lemásolom majd francia blogomra, amit melegében megfogalmaztam róla hűséges spirálfüzetemben...