A közeli templomtorony harangja tizenkettőt üt. A teraszról olyan közelinek tűnik, hogy ha a kezem kinyújtanám, talán el is érném.
Vasárnap déli hangulat. De nem az a vendégváró, sürgő-forgó, kicsit ünnepélyes, galambleves vagy paprikáscsirke-nokkedli illatú - nem feledkezve meg a süteményekről! - mely a gyerekkoromba invitál vissza.
A különbség lényeges : nem várok senkit sem. Csak magammal van találkám. Esetleg a TV vagy a számítógép képernyőjével. Így tulajdonképpen magánynak se nevezhetném. Különben is, Pascal szerint fontos, hogy képesek legyünk egyedül is megmaradni egy szobában. Vagyis szembenézni önmagunkkal, s egyben véges mivoltunkkal, mely állandóan kipillant a hátunk mögül, emlékeztetőnek. Ezt a magányt kell kitöltenünk érdekes, izgalmas, értelmes programmal, mely olykor szinte kívánja a magányt. Az IDŐt... a nem rohanást, annak luxusát, hogy senki, semmi nem siettet. Ez pedig már majdnem az örökkévalósággal ér fel.
Sok ilyen magányt igénylő hátralékom van. Két portrét kell megrajzolnom, nem beszélve a régóta elnapolt hosszabb lélegzetű írás összeállításáról. Hiszen már évek óta írom, csak megfelelő formára vár, itt-ott kitoldva, felfrissítve, esetleg egészen átalakítva. Szeretem ezeket a menetközbeni elmozdulásokat, hiszen a kaput mindig nyitva hagyom : az írás legyen a mozgás-szabadság megtestesítője is egyben!
Hogy néha-néha leszálljak az élet mindennapibb szintjére is : ha az eső ma megkímél bennünket, ki kellene mosni, hátha beszárad... Közben kicsit kigazolni, megszakítva kis testedzéssel az intenzív intellektuális erőfeszítést... "Mens sana in corpore sano!", hogy el ne felejtsem.
 |
| smink nélkül, fáradtan... |
