(...) De jól tudod, gyerekkorod óta tudod, mindig tudtad : a halál megsemmisülés, szétesés. A halál valóban halál. A haláloddal nem menekülhetsz át egy másik síkra. Ő nincs többé. Nem mehetsz utána. Nincsen olyan közeg, amelyben még egyszer egymásra pillanthatnátok.
Igazán akarod? Vágyol rá? Akkor mégis élned kell. Mert valamit megőriztél belőle, ahogyan a mélybe süllyedő erdők magukkal vitték a napot.
És mindenki közül legjobban, legteljesebben benned él. Éppen benned. Egy-két nő és férfi bőrén talán még találkozhatsz elmúlt létének csillámával. De benned több él. Benned nagyon sok él.
Persze, ha arra gondolsz, mi volt ő, az élő, a teljes, - akkor nagyon kevés.
De ha ragaszkodsz hozzá, magadhoz kell ragaszkodnod. Csak magadban találkozhatsz már vele. A testedbe költözött.
Boldogok a hívők, akik hinni tudnak a másvilágban. Én sohasem hittem. Szánalmas csalás volna, ha most kezdeném hinni. Csak úgy hinnék, hogy nem hinném a hitemet.
A múltra gondolsz, nem mersz a tévedéseid szemébe nézni!
Pedig az élet csupa tévedés és tapogatódzás. Rettenetes tévedések. Nem is lehet másként.
A tévedhetetlenség bosszantó. És a tévedés? Mi hát a tévedés? Az az izgalom, mely az életet olyan kegyetlenné és veszélyessé teszi. De annyira meg is szépíti.
Mégis - nagyon szorongató az elmúlt tévedésekkel farkasszemet nézni.
Van köztük olyan, amit fel tudtál oldani. Elsimítottad. De mennyi akadt köztük, amit nem tettél jóvá.
Milyen szorongató volt évekig a tévedések gyűrűjében vergődni. De ennél is rosszabb : a feloldhatatlan, a jóvátehetetlen tévedésekre visszanézni.
Nem kell ahhoz embert ölni, királynak lenni, hogy úgy aludjunk, mint III. Richárd a sátrában.
A jó író, a nagy író, ha magáról beszél is, az egyetemes emberiségnek ad hangot. Ezért szól személyesen mindenkihez, mindenki helyett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése