Pókháló

Ha apjára gondolt, mindig a nyúzott szalmakalap árnyékában verejtékező arc jelent meg előtte, kezében a háromágú favilla, előtte a kék kötény, amint mohón kortyolja a vizet a kötött üvegből... A nyár egyszerre lankasztotta és töltötte fel tüzes energiájával az embereket. Péter különösen szerette a lemenő nap megenyhült sugarait, amikor vállukra vetett kapával ballagtak hazafelé kettesben, s kiengedhették végre a testük minden porcikájában felgyülemlett egész napi fáradtságot.

Alig volt tizennégy éves, amikor apja váratlanul meghalt. Csak úgy eldőlt, mint az illatos széna rendje, melyet nem volt ideje végig megforgatni. Péter egyedül maradt anyjával, aki örökre feketébe öltözött. Vastag szőke hajfonatát kendő alá rejtette, sötét árnyékként ment végig nagyritkán a falu egyetlen hosszú utcáján, de csak akkor, ha nem tehetett másként.

Péter igyekezett a tanulással, már csak azért is, hátha sikerül a mosolyt anyja arcára visszacsalogatni, hacsak egy futó pillanatra is. Az asszony büszkén nézegette a bizonyítványt, de főleg szép nagy fiában gyönyörködött el : "Mekkorát nőttél! Milyen jó, hogy legalább te itt maradtál nekem..."

A faluban Péter észre se vette a lopva rászegeződő, epekedő női szemeket. Vágyai egészen más irányba húzták : az agráregyetemre készült, mely egyszerre jelentette a földhöz s egyben az apjához fűző szálakat, és kielégítette gyötrő tudásszomját. Nem számolt anyja szívós, kőkemény ellenállásával.

"Ha elmész, a kútba ugrok!"

Az egyetem 100 kilométernyire volt a falutól. Az évnyitó utáni héten távirat várta Pétert a kollégium portáján. A temetés után nem ment vissza a városba. Beköltözött a súlyos árnyak közé s évek múlva feleségül vette a magányos tanítónőt, aki jóval túl volt már azon veszélyen, hogy netalán utóddal lepje meg...