Az új év nem a legjobban kezdődött számomra: mindenféle kisebb-nagyobb nyavalya gyötört, csakhogy kedvemet szegje az új évtől. Pedig milyen izgatottan vártuk gyerekkorunktól kezdve! El sem képzelhettük, hogy ne ébren érjen bennünket a nagy pillanat: a rendkívüli engedély a virrasztásra méginkább emelte az esemény fontosságát.
Az éjféli 12 kondulást már teli pohárral a kezünkben, állva vártuk, s a Himnuszt is így hallgattuk végig, először a rádióból, később már a tévéből.
Itt, Franciaországban nem szoktuk a tévét bekapcsolni ezen az estén. A vacsorának legalább éjfélig kell nyúlnia. Gyerekek, felnőttek egy-egy fogás között társasjátékoznak, beszélgetnek. Közben lopva az órára pillantunk, hogy el ne szalasszuk a fontos pillanatot. 5 perccel előtte megtöltjük a pezsgőspoharakat, s a tizenkettedik kondulás után mindenki koccint a másikkal, felnőtt, gyerek egyaránt: fontos, hogy közben egymás szemébe nézzünk egy pillanatra, a koccintás csak így érvényes! S persze nem marad el a hármas puszi sem (a franciák nagyon szeretnek puszilkodni, még szinte ismeretlenek is: a szituációtól függ)!
A himnusz viszont nem szerepel a programban. Sőt, azt hiszem, mindenki megütközne rajta, ha valaki rázendítene ebben a pillanatban...
Szép szilveszterezés volt. Látszik, semmi sincs túlragozva nálatok.
VálaszTörlésÁltalában így zajlik le, Klári. A kép viszont régebben készült, kb. 2004-ben, Gilbert még élt és unokahúgom is itt volt látogatóban a barátjával...
VálaszTörlésJó, hogy benéztél!