Életreszólóan...

   Tegnap a TV-ben a szokásos, 14 órakor kezdődő tere-fere műsorban  -  melyet ebéd utáni "ejtőzésre" szoktam magamnak megengedni (a magányos élet apró, de fontos luxusaként)  -  két meghívott elevenítette fel életüket döntően befolyásoló egykori tanáraik alakját, mondván, hogy szeretnének köszönetet mondani nekik 30-40 év távolából. 

   Egyikük ruandai menekültként érkezett 12 évesen Párizsba, miután szeme előtt gyilkolták le hozzátartozóit, csak nagyanyja istápolta a fél Afrikát átszelő gyaloglás alatt... Másikuk családjával együtt Tunéziából került Franciaországba. Mindkettő magányos, zárkozott gyerekként próbált beilleszkedni az iskolában az idegen nyelvi és kulturális környezetbe. 

   Szerencséjük volt! Meghatározó élmény lett számukra a találkozás az első tanárral, aki figyelmes és jóakaró tekintetet vetett rájuk. "Először éreztem azt, hogy embernek tekint valaki"  -  emlékezett vissza a hajdani lelkileg mélyen sérült ruandai kislány, akiből az egyetem elvégzése után traumán átesett gyerekeket gyógyító pszichológus lett. A hajdani tunéziai bevándorló gyerek sem felejtette el a biztató, alkotóképességeket élesztgető pezsgő órákat, ahol a tanulás nem kényszermunka, hanem boldog tevékenység emlékét hagyta benne. 9 évesen írt versét az egész osztály megtanulta! A fiatal tanár kíváncsiságukat, a tanulás, felfedezések iránti vágyukat élesztgette a favágás és a szankciók lebegtetése helyett... Pedig mindkettejüknek csak egy év jutott a meghatározó élményből, mégis évekre szóló útravaló lett belőle.

   Az adásban szereplő pszichológus szakértő elgondolkodtató jelenségre hívta fel a figyelmet, mely szülőre, tanárra egyaránt vonatkozik.

    Valaki statisztikai becslést végzett annak a megfigyeléséből, hogy megjegyzéseink hány százalékban érintik a gyerek teljesítményének elismerését és mennyiben a hiba, az  elégtelenség kihangsúlyozását. Az arány 20 - 80 %... Könnyebb bírálni, mint a minimális kis haladást is aláhúzni... Pedig az utóbbi szárnyakat ad! S hány tanárt ismer(t)ünk, aki inkább szadista kéjjel a diák orra alá dörzsöli a fogyatékosságait, minthogy valami biztatót keresne, s ezzel teljesen megutáltatja vele az iskola környékét is, hiszen csak kudarc-élményhez juttatja!