Valentin...

   Az "én időmben" vagyis a hetvenes évek közepén, míg Magyarországon éltem, ismeretlen volt a Valentin-nap. Mintha csak az utóbbi években jött volna divatba, akárcsak itt, Franciaországban. Valamivel fel kell lendíteni a kereskedelmi forgalmat, kis színt és lelkesedést vinni a szürke téli napokba...

   A felhők ma szinte földig értek, csepergett az eső  -  és égett a villany egész nap. A rádióból, tévéből, az internetről, sőt a konyhai csapból is Valentin-nap folydogált, mint  már napok, sőt hetek óta. Addig kell a kedélyeket ajzani, míg végül is elengedhetetlenné válik a jeles nap megünneplése: vendéglői vacsora, esetleg otthon, de gyertyafénynél kettecskén; ajándékok beszerzése  -  lehetőleg piros legyen a színe és szív a formája! A csokorban is legyen szenvedélyes piros rózsa, esetleg kezdő szerelmeseknek  félénk orchidea...

   A nagy felhajtás még mélyebbre ássa a magányosok hangulatát: mi tagadás, kívül rekedtek a bűvös körön... Senki nem vet rájuk holnap szerelmes pillantást, nem kapnak ajándékba csábos csipkés fehérneműt (pirosat vagy feketét!), hogy méltóképpen fejeződjön be a gyertyafényes vacsora... Sőt, virágjuk is legfeljebb akkor lesz, ha megveszik maguknak...

   Vígasztalásul: meggyőződésem, hogy a magánynál is rosszabb az olyan Valentin-nap, amely egy létező, de kihűlt kapcsolat kudarcával szembesít bennünket.

   Ne higyjétek, hogy irigykednék! Nem volt nálunk szokásban a Valentin-nap. Majd tíz éve meg már egyedül élek, amit ugyan én választottam magamnak, de természetes, hogy néha megérzem a súlyát is. Örülök, ha mások ünnepelnek: onnan kell a boldogságot meríteni, ahol fellelhető. 

   Az én vasárnapom meg olyan lesz, mint bármely másik nap...