Adalék az anyanyelv-idegen nyelv témájához

    Tudom, mennyire érzékeny téma sokak számára az anyanyelv kérdése. A magyar nyelv amúgy is nagyon egyedül érzi magát Európa közepén, ahol nincs közeli, sem távoli rokona, történelme folyamán sokszor került életveszélybe. Az első világháború kimenetele ráadásul megfosztotta lakosságának egy részétől, akiknek még nehezebb volt nyelvi fennmaradásukért megküzdeni.

   Sokszor olvasok elérzékenyült sorokat, idézeteket a magyar nyelv egyedülálló szépségéről, gazdagságáról. Attól eltekintve, hogy az összehasonlítási alapok általában egyoldalúak, a szépség és a gazdagság tekintetében vitathatatlanok. Sőt, büszke vagyok rá, hogy egy ilyen ritka és idegeneket próbára tevő nyelvet mondhatok magaménak! Ugyanakkor eszembe se jutna kijelenteni, hogy a magyar nyelv egyedül birtokolja ezeket a tulajdonságokat! Minden nyelvnek megvan a sajátos szépsége. A magyar nyelv játékos, találó, gazdag szépsége sajnos, egyre inkább csak a régebbi és az új rangos irodalmi alkotásokban van túlélőben. A mindennapi beszélt nyelvben, az interjúkban, ellesett párbeszédekben rengeteg magyartalan szabálytalanságot hallhatunk, sznob idegen szavakkal, rossz mondatszerkezetekkel, melyeknek példáját, sajnos, sokszor a TV, rádió újságírói szolgáltatják. (Ugyanez a helyzet a francia nyelvvel is, mondanám megnyugtatásul, ha ez megnyugtató lenne...) 

   Egyesek  -  Kosztolányi kivont kardjával kezükben  -  arra hivatkoznak, hogy csak az anyanyelvén fejezheti ki magát igazán valaki. "Csak anyanyelvünket érdemes beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére", mondja ki egyenesen Kosztolányi, aki több nyelven olvasott, fordított, "újraköltött"  gyönyörűen. Sőt, messzire elmegy az ítélethozatalban: "A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, csak egyetlen édes anyanyelvet." Ugyanakkor bevallja: "Csak anyanyelvem az igazi, a komoly nyelv. A többi, melyen sokszor olvasok, és néha beszélek is, csak madárnyelv." Azt hiszem, ez a vallomás foglalja magában annak különbségnek a lényegét, melyet előző bejegyzésemben próbáltam túl gyorsan és felületesen megfogalmazni. Más egy idegen nyelvben "benne élni", mint "néha beszélni" rajta.

   Hiába ismer elég jól több nyelvet is valaki, ha nem él az idegen nyelvben annyira, hogy a lehető legnagyobb mélységében átérezze, s azon a minimális követelményen túl, hogy nyelvi, nyelvtani hibákat ne ejtsen, olyan fokra jusson el, hogy az eredetileg idegen nyelv valóban a sajátjaként idomuljon a keze alá és lehetővé tegye, hogy alkotói nyersanyagként bánhasson vele. Mint a szobrász a keze alá símuló agyaggal.

   Mióta elmentem Magyarországról, mindennapi életem franciául folyik. Ennyi év után nemcsak otthonosan beszélem, hanem bizonyos mértékű (végül is ezt nem én dönthetem el) kreatív írásokat is elkövetek. Mit is kaptam a francia nyelvtől? Felszabadított a magyar irodalmi nyelvhez kötődő, kamaszkoromból eredő makacs gátlásaimtól. Mégis, minden alkalmat megragadok, hogy ápoljam ragaszkodásomat a magyar nyelvhez. Beszédre ugyan csak a nyári vakációk, esetleg a család idelátogatása ad alkalmat, de az írás fennmaradására kezdtem ezt a blogot, s az olvasásban sok jó könyv van segítségemre. 

    Az anyanyelv mellett más nyelv(ek) magas szintű ismerete nemcsak hogy nem jelent hűtlenséget, hanem gazdagabbá tesz. Az írás, olvasás mindkét nyelven  -  az anyanyelven és az adoptálton  -  elengedhetetlen segítség abban az állandó és minden bizonnyal halálig tartó munkában, amit a nyelv művelése jelent. Állandó, de nagyon szép és lelkesítő munkát.

Isztambulban bemutatom a magyar konyhát!