Gyorsan elkezdem ezt a még csak harmadik (!) bejegyzést ebben a hónapban, pedig alig pár nap maradt belőle! Ez is mutatja a haszontalanul elfecsérelt drága időt! Sokat töltöttem belőle a képernyő előtt... Olvastam, bámészkodtam, újraolvastam, remélve, hogy némi ihletet csihol ki belőlem... Vissszafojtottam néhány feltörő vágyat, hogy elmenjek itthonról; aztán kinéztem az ablakon az utca lehangoló állapotára és lemondtam róla, hogy nagynehezen elaraszoljak a kavicsokon a több utcányira parkoló autómig.
Alighogy kilábaltunk a Covid idejéből, a kényszerű házifogságok keserves lemondásaiból, most 3-4 év múltán ismét bele kell törődnöm a bezártságba, hogy még egy sétára sincs kedvem elhagyni a házat, nekivágva a feltúrt utcának, mely már két év óta a szemem elé tárul...
Szomszédnőm, aki a 87. éve felé ballag, bemenekült január végén egy öregek otthonába. Túl nagy lett számára a ház egyedül és nehezen viselte a munkagépek zaját is. Azóta jobbról nem lakik senki, ami eleinte nagyon szokatlan volt, figyelembe véve szomszédnőm házmesteri hajlamait. Mihelyt kiléptem az utcára, rögtön az ajtajában termett, hogy megtudakolja, hova megyek. Felesleges mondanom is, hogy mennyire irritált vele, de lenyeltem, mert tudtam, hogy állandó kommunikációs éhségben szenved, amellett, hogy igazi nagylelkűség se hiányzik belőle. Sajnáltam is, hogy ilyen nehezen tud szembenézni bizonyos fokú egyedülléttel. Anyára emlékeztetett, és méginkább arra ingerelt, hogy ne várjam másokra, amivel nekem kell megbirkóznom! Ha csak tehette, panaszkodott a fiaira, hogy nem törődnek vele eleget (hetente többször is megfordultak nála, de "csak" egyszer-kétszer telefonáltak naponta (!!!) Hozzáteszem, hogy vasárnaponként elvitték ebédre, s felnőtt unokái is megfordultak nála időnként.)
Egy-két hete lehetett az otthonban, amikor hazatérve telefonüzenet várt tőle : X.Y. (egyik ismerőse) látott engem korán reggel autómba ülni a ház előtt. Talán csak nem vagyok beteg és nem orvoshoz készültem-e ?...
Mondanom se kell, hogy szóhoz se tudtam jutni a bosszúságtól. Hát még ott is vannak kémei ? Sose fogok megszabadulni "vigyázó szemeitől" ?...
Mondhatnám azt is, hogy csak a jó szándékú érdeklődés vezérelte. Hogy örüljek neki, hogy valaki szemmel kíséri sorsomat. De mindig is nehezen viseltem el a túlzott "gondoskodást", mert a mezsgye nagyon keskeny, mely a "beavatkozástól" elválasztja. Arra pedig mindig is érzékeny voltam, hogy bizonyos határokat senki se lépjen túl.
 |
Kedves Rózsa! Meg sem álmodtam volna, hogy már két éve tart ez a hatalmas útfelújítás, áldatlan állapotokat hozva magával. Nem csodálom, hogy kétszer is átgondolod, mikor indulj el bárhova is. Egy vigasztaljon, hogy biztosan nagyon meg lesztek elégedve majd az elkészült állapottal. Nálunk két éve készült el a házunk elejét, hátulját érintő nagy útburkolat csere, és isteni ajándéknak éreztem, amikor végre átadták, és a kerékpárosokra is gondolva több helyen is egy szintbe hozták a járdaszélt az úttal, így nem kell leszállni vagy leugratni a járdáról a kerékpárral. De nálunk csak pár hónapig volt feltúrva minden.
VálaszTörlés(A szomszédasszony témáról is sokat lehetne írni, de inkább nem kommentálom. Volt tapasztalatom hasonló, az én szomszédasszonyom viszont nemrégiben meghalt. Azt kívánom a Te szomszédasszonyodnak, érezze jól magát az új helyen.)
A kertedből ilyen szögben még nem is láttam a teraszodat. Bárhonnan is készüljenek a fotók, nekem mindegyik nagyon kellemesnek mutatja a házad kerti kapcsolódását. Cuki az unokád.
VálaszTörlés