Kétnyelvűség

    Előfordul néha, hogy egy-egy érdekesebb témát megírok mindkét blogomon, magyarul is, franciául is. Többnyire hagyok 1-2 nap távolságot a kettő között, hogy időközben kibújhassak az egyik bőrömből és felölthessem a másikat. A témától is függ, nomeg a pillanatnyi lelkiállapottól (ez utóbbit nehezebb megindokolni), hogy melyik nyelven kezdem el, hiszen mindkettőben otthonos vagyok: az egyikben "még", a másikban "már"... Mindenesetre igyekszem elkerülni, hogy "fordítás íze" legyen, hiszen meg vagyok győződve, hogy mindkét nyelv bizonyos mentális struktúra-beállítódást kíván... Ezek a gondolatok persze csak aféle intuíciókként léteznek bennem, soha nem jártam utána kutató, rendszerező igénnyel.

   Ezeket a megérzéseket próbálom időnként analizálni. Miért van például, hogy magyarul "fecsegőbb" a stílusom, míg ugyanazt a témát sokkal összefogottabban, tömörebben, hogy úgy mondjam, sallangmentesebben fogom megfogalmazni franciául, sőt, még az elliptikus stílustól sem riadok vissza, megkockáztatva, hogy az olvasó ne töltse ki a sugalmazott hézagokat. 

   Hogy az emóciók terén viszont sokkal visszafogottabb vagyok magyarul, könnyebb megértenem, nem kell hozzá pszichológusi diploma sem: életem első 25 évének érzelmi viharait, különösen a gyerekkoriakat magyarul éltem meg (leszámítva a moszkvai, leningrádi egyetemi másfél évet). A családi szeretet érzése mindig magától értetődött számomra, egy percig se kételkedtem benne, nem volt szükség nagy deklarációkra sem. Nem hiszem, hogy mondtam volna valaha is magyarul valakinek: "szeretlek"... Tabu. Franciául viszont egyáltalán nem fukarkodom vele, se a gyerekeket, se unokáimat, se barátaimat illetően.