December eleji kellemes pillanatok

    A mellékelt képen vendégváró előkészületek (ha Klári erre jár, valami ismerősnek tűnhet számára a képen...) : két barátnőmet vártam kávéra, teára, kis édességre. Az egyik csípőízületi műtéten ment keresztül szeptemberben. A lábadozás hónapokig tartott, mert a műtétet márciusról szeptemberre halasztották a járvány miatt, s a várakozás alatt a helyzet sokat súlyosbodott. Igy hát nagyon örültem, amikor mankó, bot nélkül láttam érkezni (egy ideje már ismét vezet). A jó két és fél óra olyan gyorsan eltelt, hogy észre se vettük, ránk esteledett. Nagyon jól esett mindhármunknak a kis beszélgetés maszk nélkül (a szó elvont értelmében is). Megnéztük az unokák legfrisebb fényképeit, majd komoly témák is terítékre kerültek. 

   Emlékszem, annak idején Han Anna volt kedves tanárunkkal (e blog olvasói közül ismerték egy páran a szegedi egyetem orosz karáról) jó ideig leveleztem az egyetem után is, sőt, egyszer Moszkvában, egyszer Budapesten láttam viszont. Mi akkoriban Berlinben laktunk. Anna a francia szakot végezte ráadásnak. Megmaradt bennem, amint többször is említette, hogy szeretne egy francia kisvárosban lakni legalább egy évig... Úgy érezte, nagyon pihentető lenne számára az ottani hangulat (melyet valószínűleg idealizált különben!), a franciák kicsit hűvösebb, távolságtartóbb magatartása az oroszok után, akik "félóra múlva már a válladon sírnak, miután beavattak életük legintimebb rejtelmeibe..." Ebben a megfigyelésben volt is némi igazság. A franciák tudnak nagyon közvetlenek, készségesek lenni, de igen ritkán "telepszenek rád", megérzik, mielőtt fárasztani kezdenének, terhelnének jelenlétükkel, s körülbelül ugyanezt várják tőled is. Igen, sok múlik a megérzésen... Az ember bekapcsolja láthatatlan kis antennáit, mielőtt beszélgetésbe elegyednénk. A mosoly nélkülözhetetlen eleme a kellemes együttlétnek.