2020. karácsonyán

   Számomra lejártak az ünnepek, legalábbis erre az évre. Szilveszterkor kijárási tilalom lesz este 8-tól, nem mehetek el sehova, senki se jöhet hozzám, legfeljebb, ha itt tölti az éjszakát. Mondjuk, a pihenés nem is jön rosszul, nagyon fáradt és stresszes állapotban érkeztem el a karácsony napjára. Volt is rá néhány okom, bár észreveszem, hogy pár évvel ezelőtt még sokkal könnyebben vettem az eféle akadályokat! Emlékszem, hányszor próbáltam fékezni Anya készülődését érkezésünkre, hogy ne merüljön ki feleslegesen már hetekkel előtte, hiszen mi egyáltalán nem kívántuk meg az extra fogadtatást, dehát ugye évente egyszer (legfeljebb kétszer) történt meg a nagy esemény, és mindennek kifogástalanul kellett működnie. Most pedig azon veszem észre magam, hogy az anyai atavisztika munkál már bennem is!...

   

A szerelő kedd d.u. futott be, hogy helyreállítsa a melegvíz csörgedezését, épp az utolsó pillanatban, mert a gyerekek másnap érkeztek ebédre: François november végén elmaradt születésnapját nem bírtam volna kihagyni. Igy lett kedvenc étele, a sárgarépás marhapörkölt (saját "szabadalmam": francia-magyar hibrid recept) és desszertnek az elmaradhatatlan "omelette norvégienne"! Az ajándék is tetszett neki, félig megnyugodtam. Másnap este nálunk volt a vacsora a menyem szüleivel és bátyjával kibővült családdal, nyolcan ültük körül az asztalt. A sok ajándék a kandalló körül halmozódott fel: az apéritif közben került sor kiosztásukra. Itt újabb stress oldódott le rólam, bár a sok főzés és egyéb készülődés felélesztette makacs hátfájásomat, amely minden gyógyszerre fittyet hányt! Másnap délben pedig menyem szüleinél gyűlt össze mindenki. A gyerekek szombat délelőtt utaztak haza, még a vihar érkezése előtt, mely 130 km/h sebességű széllel tombolt ma reggelig.

Hát igen: van, aki bírálja a karácsony elfajzását, mely vallásos áhitatból vásárlási dömpinggé változik egyesek szemében. Itt is az arany középút híve vagyok: nem kell versengeni a költekezésben! Számomra a lényeg az együttlétben van. Öltsük fel érzéseink, ragaszkodásunk ünnepi ruháját, de ne csak látszatra! Mindenkinek vannak bosszantó, esetleg elviselhetetlen tulajdonságai (nekünk is, mások szemében...), lelkünk mélyén néha sebeket is őrzünk. Van egy naív álmom: ezen az estén tegyük meg azt a bizonyos lépést a másik felé, érdeklődésünk ne legyen futólagos, üres kérdés, mely a válaszra már nem is kíváncsi. Őszinteségünk ne csak a szúrós kritikákban nyilvánuljon meg, hanem vegye észre a másikban a jót is, sőt, direkt keresse  azt a pozitív vonást, amely mindenkiben létezik, ha néha rejtőzködve is. Magunknak is, másoknak is jót teszünk vele.

(képek: Daniel fotói, ezért nincs rajtuk ő)