Téli kérdés

   Régen nem írtam már a blogomra, de szorgalmasan, érdeklődéssel olvastam másokét. Ez azonban mégis más, mint az írás, a lassan egyféle párbeszéddé váló monológ. Az írásban, bár mások füle hallatára, de elsősorban saját magával társalog az ember. Hiányzott, legalábbis nekem. 

   Időm jó részét az újévi lapok gyártása és megírása foglalja el. Sikerült egy rajzot kisajtolnom magamból karácsony és újév között, amelynek digitalizált változatát kinyomtatom a 127x178 mm-es fénykép-papírra és ebből lesz az újévi kívánságokat közvetítő lap. Igyekszem minden címzett számára testreszabott üzenetet írni. Néhánynak viszont e-mail-ben fogom elküldeni, postai címük híján. Nomeg lassan én leszek az egyetlen kőkorszaki nő, aki még kezével ír levelet, postára megy és bizonytalan útjukra bocsájtja a borítékjait, holott rábízhatná a Netre is. Nehezen mondok le a kézírásról, s bár többet használom a klaviatúrat, ragaszkodom hozzá, hogy fenntartsak a kézírás számára egy kis helyet. Egyedibb, érzékletesebb, hiszen hordozza kezünk nyomát. Szinte megjeleníti íróját a maga fizikai valóságában. Legalábbis számomra.

   Az időjárás, szerencsére, nem csalogat kifelé: eseget, északi szél váltakozik a köddel. Ez a tél, ne panaszkodjunk. Sokszor elfog a vágyakozás melegebb tájak iránt; egész évben kibékülnék a tiszta kék éggel, a langyos napsugarakkal, a virágzó természettel, mondom magamnak. Aztán arra gondolok, hogy szükségünk van az évszakok ritmusára, a születés, a kivirulás, a beérés, majd a lassú elmúlás mint saját életünk lefolyásának szimbólumára. Tudnánk-e energiával feltöltődni a tavasz érkezésével, élvezni a meleg nyár kiteljesedését, az ősz lenyugvását, mely elvezet a télbe, ha nem élnénk át ezt a megszokott ritmust, mely áthatja egész valónkat kezdetektől fogva?... Ha nem lennének változások, kontrasztok, vágyak és várakozások?...

(kép: a szomszd diófája télen)