Mit hoz majd az új év?

    Megérkezett az annyira várt új év. Mintha a naptár új lapjával nemcsak 2020-at zártuk volna le, de a vele járó sok nyomasztó élményt is. Mint annyiszor, a reményt felváltja lassanként a kiábrándulás... Várnunk kell a fellélegzéssel! Egyetlen reményünk, a védőoltás csigalassúsággal indult be itt, Franciaországban. A katasztrofális kommunikáció is a vakcina-ellenesek malmára hajtja a vizet: ha a kormány túlzott, bürokratikus óvatossággal fog hozzá és az egészségügyi dolgozók egy része is bizonytalan, sőt kétkedő magatartást tanúsít, mit gondoljon a magamfajta egyszerű állampolgár, akit már hónapok óta egymásnak ellentmondó "szakértők" vitáival etetnek? A többség várakozó állásponton van: várjuk ki a végét, majd kiderül, hogy az első pár millió után lesz-e kockázat? 

   Én magam szeretnék minél előbb túlesni az oltáson. Nincs már időm hónapokat, éveket várni, hogy előttem esetleg mások "feltöröljék a padlót" ! Szeretnék megszabadulni ettől a felemás élettől, az  alattomos veszélytől, a megzabolázott, gúzsbakötött gondtalanságtól, amely, ha nem is volt mindennapos, de néha elfelejttette velünk az öregedés, egy ránk zuhant tumor, sokaknál a depresszió, az elszigeteltség kínjait. Arról nem beszélve, hogy aki beolttatja magát, nemcsak saját, hanem mások immunitásán is dolgozik! Ez pedig az egész társadalom érdeke, s ennek szerves tagjaként a miénk is.

   Több helyen is olvastam a szívből jövő sopánkodást: "2020 az emberiség történetének legszörnyűbb éve volt!" Ettől már egyébként békés természetem is kikelt magából! Ennyire elhatalmasodott volna a műveletlenség, a relativizálásra, gondolkodásra képtelenség, hogy ilyen mondatok hívják fel magukra a figyelmet? Hogy ne menjek el a középkor gyilkos járványai, az éhínségek, háborúk, boszorkányperek, az inkvizíció rémes sorozatainak felidézéséig, elég, ha a 20. század két nagy világégése, a deportálások és tömeges mészárlások, a spanyolnátha 50 milliós (!), az 1. világháborút meghaladó vesztesége eszünkbe jut. Hogy jön ehhez a mi meglehetősen kényelmes karanténunk, ahova kívánságra az ebédünket is házhoz szállították?... Magától értetődik, hogy aki elvesztette hozzátartozóját, anélkül, hogy elbúcsúzhatott volna tőle, vagy aki maga is túlesett a betegségen, fájdalmas traumaként őrzi. Csak arányokról beszélek, nem pedig áldozatok közötti vetélkedőről. Az egyéni veszteség, fájdalom egyenértékű. 

   Az én saját kis győzelmem az elmúlt évet illetően abban áll, hogy túléltem: eddig nem fertőződtem meg, anélkül, hogy a józan észt meghaladó óvatossággal viselkedtem volna, probáltam fenntartani a kiszabott határokon belül a kapcsolataimat is. Tény, hogy kis győzelem, de mégiscsak az. Sok benne a szerencse kegyelme is. Hogy mit hoz a jövő? Az sincs kizárva, hogy szebb napokat. Végre.