Vasárnap délután, óriási hétvégi kampány keretében végre megkaptam a Pfizer BioNTech első oltását. Már szinte le is mondtam róla, hogy a közeljövőben részem legyen benne (bár megvolt rá minden orvosi igazolásom, régiónk is a legveszélyesebbek között van nyilvántartva), amikor is szombaton egyik barátnőm felhívott, hogy próbálkozzam az Interneten, állítólag sok vakcina érkezett... S csodák csodája, már másnap délutánra kaptam időpontot! Nem hittem a szememnek! A központban (egy sportcsarnokot alakítottak át ez alkalomra), ment minden, mint a karikacsapás: alig 20' alatt már túl is voltam rajta. Azóta se éreztem a leghalványabb utóhatást sem. Már megvan a második oltás dátuma is, órára, percre kijelölve, ahogy egy jó szervezéstől elvárja az ember.
Tulajdonképpen nem is erről akartam írni. Éva bejegyzése adta meg az ihletet: mitől is lesz a lakásunkból, házunkból "otthon"? Már régóta szerettem volna megfogalmazni megérzéseimet a témáról, hiszen meggyőződésem, hogy minden otthon tükrözi lakóit. Mintegy "saját képmásunkra", ízlésünkre - nem feledkezve meg az anyagi lehetőségekről - alakítjuk ki környezetünket. Akkor lesz belőle otthon, ha jól érezzük benne magukat, visszatérhetünk megpihenni, feltöltődni.
Ami engem illet, legtöbb otthonomról tudtam előre, hogy nem lesz végleges. Mindszenten két házban laktam kb. ugyanannyi ideig: az elsőben, ahol megszülettem, s ahonnan 9 éves koromban elköltöztünk oda, ahol újabb 9 évig, az egyetem kezdetéig laktam szüleimmel. Aztán jöttek a végnélküli vándormadár-évek, országok, néha kontinensek, ahol az ideiglenesség már előre benne volt a szerződésben. Valóságos életforma lett belőle, olyannyira, hogy amikor 30 éve e házba költöztünk, ahol ma is lakom, úgy éreztem, egy sorompó csukódott le előttem, s innen már egyenesen a temetőbe visz majd az út. Bevallom, nehéz volt megszokni a gondolatot. Az immár "véglegesség" gondolatát. Az élet végességének kézzelfogható bizonyossága tárult fel előttem.
Aztán félúton (a 16. itteni évben) alapvető változás történt: Gilbert hosszú betegsége, halála gyökeresen feldúlta életemet. Költözzek? Elmeneküljek ebből a házból, ahol a falak, a bútorok is fájdalmas emlékekeket "lehelnek" rám?... Zárójelbe tegyem 33 éves "francia múltamat" és visszaköltözzek Magyarországra, ahol anyám csak erre várt, s ahol ismeretlenné váltak számomra a kódok... Nem beszélve arról, hogy életem jobbik fele: a gyerekek ide kötöttek, az akkor 58 éves jelenem is a még sokrétű elfoglaltságokkal, barátaim segítő jelenlétével. Maradtam. Lassanként belaktam a nagy, hirtelen kiürült házat, kivéve a második emeleten G. dolgozószobáját, gazdag könyvtárát, amely érintetlenül áll ma is, legfeljebb az unokák járnak fel szívesen játszani. Tudom, mennyire hasonlított rá, mennyire szeretett ott fenn, a kertre néző, könyvekkel bélelt írószobában.
Ismerős helyzetek... Annyi mindent szerettem volna megváltoztatni és most, hogy egyedül vagyok, nem megy. Még ragaszkodom a régihez.
VálaszTörlésA hintaszék gondolata egyre jobban tetszik, az lenne az első igazi változás. A gyerekeknek mondogattam régebben, hogy majd, ha megöregszem, lesz egy hintaszékem, beleülök, betakarózom egy kockás takaróval és ők időnként majd leporolnak. :)
Nagyon várom a folytatást! Élvezettel olvastam ezt is.
Én apródonként változtatok dolgokat -egyrészt anyagi okokból is - másrészt pedig bizonyos tárgyakhoz ragaszkodom... A hintaszék régi álmod (írtad Évánál is)m szerintem valósítsd meg minél előbb! Jót tesz az embernek, ha valamivel olykor, ha ritkán is, kedveskedik magának...
TörlésOltás - otthon.
VálaszTörlésA zuram tegnapelőtt kapta a jelzést, hogy másnap várják 13.30 oltakozni. Öt perc alatt túl volt rajta, minden flottul zajlott az angyalföldi rendelőben. A következő oltás pontos időpontja is megvan. Több "korházasdi" volt az elmúlt egy év alatt a családban, hálás vagyok, hogy orvosaink nehéz időkben is helytállnak.
Otthon? Nekem x év után bizseregni kezd az agyamban a gondolat, hogy valami más kéne, de ez a hely oly gyönyörű, hogy nehéz lenne a búcsú. Gyerekként kényszerűségből sokszor költözködtünk, írtam is róla valamely blogbejegyzésemben.
Sokszor gondolok a magyar egészségügy állapotára, hacsak azt nézem is, mennyi magyar orvos, ápoló dolgozik külföldön! Akik még ellátják a betegeket a plusz munkával, hősök!
TörlésMárta, a publikált képeidről ítélve valóban földi paradicsomban élsz!... Kérdés, hogy idővel bírja-e az ember fizikai ereje?...
Jó, hogy hogy megkaptad az oltást. Én még várom az értesítést, de húsvétig magkapom.
VálaszTörlésIgen, én döntöttem mindenben, hogy milyen legyen a decoráció, hogy legyen berendezve, mivel egyedül élek itt. Én már már nem fogok változtatni rajta. Marad így ahogy van.
Jó volt olvasni a soraidat a végleges otthonról, innen már nem fogsz elköltözni.
Jó, hogy érintetlenül hagytad G. dolgozószobáját. Tiszteletben tartottad az ő sokat használt szobáját, és a gyerekeknek van hol játszani.
A sok költözködés után megtalálatad a végső otthonodat. Én is mosolyogtam magamban, hogy még mindig gondolsz arra, hogy vajon tetszene-e ez vagy az a dekoráráció G-nek.
Jó, hogy nem menekültél el a közös otthonotokből egy másikba, és maradtál Franciaországban a családodhoz közel. Fontos, hogy találkozzatok gyakrabban, mintha itt élnél Magyarországon.
Szép a lakásrészlet a képen.
Várom a folytatást.
Éva, a folytatásra azért gondoltam, hogy míg ez a rész általánosabban fejezi ki az otthonhoz való viszonyomat, a lényeg talán a részletekben válik világosabbá, azaz. miben hasonlít egyre jobban rám a lakóhelyem?...
TörlésIgen, G. még mindig ÁLLANDÓAN, bár már nem fájdalmasan, jelen van a gondolataimban... Szerencsére, ismerték egy páran körülöttem, így másokkal is emlékezhetek rá néha...
Már Évánál is eszembe jutott, a közös blogban volt egy olyan témánk :"Tárgyaink". Beleolvasgattam, a tárgyak is, az otthonaink is mélyen az emlékekről, szeretteinkről, örömeinkről szólnak. A korral ez csak fokozódik bennem. Vagy csak mostanra jut időm elmélázni... :)
TörlésE.
Örülök, hogy van már időd elmélázni, kedves E.! Eleinte nehéz ritmust váltani, és engedélyezni magunknak a mélázást, de ha rátaláltunk az ízére, nélkülözhetetlenné válk...
TörlésIgen, a tárgyainkhoz annyi emlék kötődik, hogy szinte megszemélyesülnek tőle...