Egyre nehezedik a hangulat az országban, sőt, ahogy olvasom, nemcsak abban az országban, ahol élek. A médiák tele vannak aggodalommal, nehogy elharapózzon az össznépi depresszió. Pszichiáterek nyilatkoznak, hogy alig győzik a munkát, nehéz időt szakítani az egyre fiatalabb páciensekre. Néha az az érzésem, hogy akinek eddig még nem jutott volna eszébe, hogy depresszió fenyegeti, szinte azonnal érezni kezdi magán az első jeleket: "tényleg, olyan nyomorult, sajnálni való az életem..."
Sokan a háborús időkkel hasonlítják össze a mostanit: a mi generációnk az első, amelyik a háború után született és soha nem tapasztalt hasonló körülményeket. Állítólag háborús időkben meglehetősen ritka volt a magas vérnyomás (túltápláltság, kényelmes életmód hiányában), a depresszió valóságos luxusnak számított volna, hiszen a puszta életben maradás volt a tét, nem pedig a hangulat változásai.
Fiammal pont erről beszélgettünk ma reggel, amikor a kutya sétáltatása közben felhívott. Mondtam neki, hogy a mi életünk sokkal nehezebb volt, mint amilyenben a mai 20 évesek szenvednek. Igen, mondja, csakhogy megismertük a könnyedséget, azt, hogy kívánságaink nagy része szinte azonnal teljesülhet. Nehezen viseljük el, ha megvonják tőlünk kis vágyaink valóra válását. Ránk nehezedik annak a nyomása is, hogy ezáltal sikertelen, az életben nem boldoguló, szerencsétlen alak benyomását keltjük magunk előtt is, akit sajnálni kell. S aki sajnálatra méltó, az egyben hasznát is elveszíti... Hát így valahogy éli meg a mai ún. aktív korosztály. A távlatok beláthatatlansága, hiánya a probléma.
Esik az eső, olyan köd van, hogy alig lehet az utca végéig ellátni. Akárcsak novemberben. Egyik barátnőm most ment el: egy kávéra nézett be és hozott egy kis frissen főtt levest. Meghánytuk-vetettük dolgainkat, és hogy ne ismételgessük unalomig a mindenkit egy nyájba terelő Covid-témát, felvetettem neki, hogy meglehet, veszek egy új kanapét, mert nem bírom nézni, hogyan próbálják a gyerekek magukat belepréselni a megmaradt kevés ülőhelybe, ha nagyritkán el tudnak jönni... Ez is lehet egy kis mozgósító cél, úgy az eljövendő pár hétre.
Keresem a kanapé fotóját, a régebbi bejegyzéseid egyikében volt látható. Tényleg szűk három ember fér oda, vagy a kisebbiket akarod nagyobbra cserélni?
VálaszTörlésKlári, a március 10-i bejegyzésen látható... Kétszemélyes. Nem helyette, hanem pluszban akarom, mert ha jönnek a gyerekek, az plusz 4 személy, nem számítva A. szüleit is. Levegősebbé akartam tenni a nappalit, de ha megvalósítom a fenti tervet, akkor -régi és gyógyíthatatlan szokásom szerint - ismét kezdem majd a felszabadult űrt betölteni...
TörlésJó, hogy eltereled a figyelmedet a Covidról. Új célokat kell kitűzni magunknak, bármit csak legyen, vagy pedig megtanulni élvezni az átlagos napokat. Kitünő dolog depressszió ellen.
VálaszTörlésMajd számolj be az eredményről! Milyen kanapét sikerült venned, és mi lett a régivel?
Jó,hogy meglátogatott a barátnőd, addig sem voltál egyedül, kicsit tudtatok beszélgetni.
Éva, nagyon keveset költekeztem az elmúlt hónapokban: zárva szinte minden! Gondoltam, megengedhetem magamnak... Még nem rendeltem meg : a Mérleg hosszasan mérlegel, míg rászánja magát a döntő lépésre, annyira irtózik attól, hogy nehogy elhamarkodja és megbánja... Az új nagyon szép design, egy 30-as évek beli modell inspirálta, 3 helyes...
TörlésFlora, hiába próbáljuk elmagyarázni a fiataloknak, hogy milyen az az igazán nehéz élet, nem is értik, hogy miről beszélünk, hiszen még hasonlóban sem volt részük soha. Most először szembesülnek az élet igazi nehézségeivel és nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak alkalmazkodni a körülményekhez.
VálaszTörlésÉn is megvettem a hintaszéket és nem bántam meg. :) Szerintem az a kanapé nagyon jó ötlet, bár Te biztos sokat mérlegelsz (Kicsilány is mérleg, sőt a fiam is!), de hidd el örülni fogsz neki. Ezt egy Bika mondja, aki a megszokott környezetét igencsak nehezen adja fel. :)
Borka, már hetek, sőt hónapok óta kerülgetem... Mivel a bútorüzletek zárva, Interneten rendelem meg, ha igaz, akárcsak az előzőt, a kétszemélyest...
TörlésA Bika, na igen... Ismerem egy kissé: az aszcendensem Bika, nomeg anyósom jegye is az volt. Szereti az élet kellemes oldalait, a finom falatokat és a szép dolgokat (szép ruhákat, ékszereket is) maga körül. Nagy szerelmes, de nem csapodár. Meglehetősen haragtartó, nehezen bocsát meg (nálam ezt a Mérleg nagyban ellensólyozza...) Na de nem is fogok bele, mert vége-hossza se lesz!
A mindig kesergők elfeledkeznek arról, hogy ma a technika és a tudomány még a járványos időkben is segít... Én pl most egy idős, beteg ismerőssel "cseverészek", aki kórházban küzd a kórral... Nem kell teljes elszigeteltségben élni, nincs nyomor és éhínség. Ha lehet menjünk a természetbe, a tavasz sokat javít időnként felbukkanó rossz kedvemen.
VálaszTörlésNagyrészt egyetértek veled, Márta. Nem is tudom, mi lenne a technika modern vívmányai nélkül: nekem kétségkívül nagyon rossz lenne, bár azt hiszem, lassan senki sem függetlenítheti magát tőlük.
TörlésA "kesergés" onnan is jön, hogy a jót, a konnyebbséget hamar megszokja az ember és elfelejti, milyen volt nélküle!... Nekem ilyenkor elég, ha a csapból gombnyomásra folyó hideg-meleg víz jut eszembe és azonnal hálát érzek a technika iránt! Viszont nem akarok behódolni minden új kütyűnek sem, csak azért mert új...
Az emberi kapcsolatokban viszont "jobb híján" - különben elidegenednénk...
Mindig nagy öröm, amikor az új nap új bejegyzést is hoz a számomra kedves blogoldalakon. Annak meg külön örülök, hogy az idei tavasz beköszöntével megpezsdült a kommentelő kedvünk is. Általuk egyre jobban megismerjük egymást, szinte érezhető bárki hangulata, hozzáállása az elmúlt évünk megélt napjaihoz.
VálaszTörlésRózsa! A fiad nagyon jól megfogalmazta a gondokat, buktatókat. Számomra az az üzenete a mondandójának, hogy most nagyon sok múlik azon, hogy a családok figyeljenek a gyermekek hangulatára, rezdüléseire. Én a magam részéről leginkább azt a korosztályt féltem, akiknek a továbbtanulása, pályaválasztása, a tudásának megalapozása a tét. Mi "hatvanpluszosok" csak-csak megbirkózunk a napi nehézségekkel - talán még egyedül is.
Azt hiszem, ha valamikor, akkor az elkövetkező időszakban nagyon nagy szükségünk lesz az empátiánkra, és arra, hogy ha gyengébb idegrendszerű családtagjainkon, barátainkon azt látjuk, hogy mentális gondokkal küszködnek, akkor ne ledorongolni próbáljuk őket, hanem több időt rájuk szánva megbeszéljük velük, mi az, amivel segíteni tudnánk őket a szorongató pillanataikban való túllendülésükben.
Sokminden van a megjegyzésedben, Éva. Az biztos, hogy az empátia sosem árt, és az is igaz, hogy az önsajnálatra ösztökélés senkinek se ad erőt a fennmaradáshoz. Nehéz a kettő között egyensúlyozni, de megéri. A hatvanon, esetleg a hetvenen is túliak más problémákkal küszködnek, többnyire nem a megélhetéssel (bár vannak, sajnos, kivételek), hisz "jövőjük immár mögöttük van". Abban meg méginkább egyetértek veled, hogy ledorongolni végképp nem érdemes senkit, ha esetleg másként érzi, látja a dolgokat, mint mi...
Törlés