Állítólag a harmadik kánikula-hullám utolsó napjait éljük, talán már holnaptól viharos eső, lehűlés várható. Bár az idő nagy részét lehúzott redőnyök mögött töltjük és csak kora reggel, nomeg napnyugtakor merészkedünk ki az utcára, a kertbe, de lelkem mélyén már érzem, hogy nemsoká azon panaszkodunk majd, hogy hetekig nem láttuk a napot! Hogy milyen jó volt, amikor egy óra alatt beszáradt a frissen mosott ruha és nem kellett kéthetenként füvet nyírni...
Nehéz az ideális életviszonyokat tartósan megvalósítani. Sőt, biztos vagyok benne, hogy huzamosabb idő után untatnának, változatosságra vágynánk, hiszen minden csak saját kontrasztjának fényében mutatkozik meg teljességében.
Volt egy mindenben maximalista ismerősöm, pár éve meghalt, még aránylag fiatalon. Fáradhatatlanul dolgozott, szinte minden terhet magára vállalt. Hogy kivívja környezete csodálatát? (mint annak idején kielégíthetetlen szüleiét?...) Sikertelenül. Közben állandóan panaszkodott, férjre, gyerekekre, akik hagyják robotolni, bekebelezik a készet egy szó köszönet nélkül, senki sincs tekintettel az ő áldozatos, mindenre és mindenkire kiterjedő gondoskodására... Hogy mi hajtotta ellenállhatatlanul az "áldozat"-szerep felé, melyre tulajdonképpen egyedül ő kényszerítette önmagát? Talán mert úgy érezte, hogy ez az egyetlen lehetőség maradt számára az elismerésre... Annak elismerésére, hogy létezik, hogy környezetének egyensúlya rajta áll, s ennek következtében milyen fontos személy is ő, kit végre látva lássanak!...
(kép: ALFA)
 |
| Fotelemben ülve utazom be a Vadnyugatot! |
Kedves Rózsa, én is éppen arra gondoltam valamelyik nagyon meleg nap, hogy nyáron a melegre panaszkodunk, télen a hidegre, és ez már időtlen idők óta így van, nem változtathatunk rajta, de mégis panaszkodunk... Itt, a tavak közelében én még ráteszek egy lapáttal: párataltalom, légköri nyomás, harmatpont stb... van mire panaszkodni :) Ám mindig van egy kis enyhülés, átmenet, ami elégedetséggel tölt el. A maximalista ismerősöd kapcsán megjegyzem, hogy amúgy fiatalon sokan maximalisták, én is közéjük sorolhatom magam, úgy gondolom, de ez a lelkesedés az évek és élettapasztalat során alábbhagyott..., ám van aki mindig maximalista marad...
VálaszTörlés"Panaszkodom, tehát vagyok" lenne a magyarázat, kedves Zsuzsa? Valószínűleg. A párás meleget a legnehezebb elviselni!
TörlésTőlem mindig is meglehetősen távol állt a maximalizmus... Talán reakcióként is, mert a környezetemben volt rá egy-két példa...
Ó, én szeretem ,ha meleg van. A párás meleg különösen kedvemre van. Szegény anyósomat elvittem még pesti létünk kezdetén az Állatkertbe, hogy valami érdekeset lássunk. A Pálmaházban kifakadt: egész nap a konyhán (szakács volt a Hágiban), ugyanilyen melegben dolgozom, most meg ide hozol? Nehéz dolgok ezek.
VálaszTörlésklaribodo
VálaszTörlésMár kezdtem azon töprengeni, ki lehet a Névtelen, s először rád tippeltem, Klári, a szögedi utalás miatt (Hági), de nem gondoltam, hogy te ilyen jól bírod a párás meleget is! Korombelieknél különösen ritka!
TörlésRózsa, 34 fokig jöhet. Fázós vagyok. :)
VálaszTörlésKlári, akkor most kedvedre való tendenciák uralkodnak, egyre inkább... Engem a párás nagyon kimerít: bizonyára öregszem...
TörlésÚgy tűnik, igen... s milyen az ember? máris hiányzik(?) :) (ahogy - már látom - te is írod! :)
VálaszTörlésbocs, de épp erről írtam az imént! :) : https://aliz-napok.blogspot.com/2022/08/szezonveg-fele.html
TörlésEzek szerint te a címre kezdesz válaszolni, kedves Aliz, mielőtt elolvasnád a bejegyzést?... :))
TörlésItt a jobboldali, általam követett és olvasott blogok listájában ott a tiéd is, te szerencsére gyakran "táplálod" napközben is! Mindig elolvasom!
Törlésigen... mindig már menet közben irok (sietek) :) köszönöm figyelmedet
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Törlés❤️
Törlés