A csend vihara

   Meg kellene már végre írnom az első szeptemberi bejegyzésemet... (igen, kicsit nehézkes ez a "bejegyzés" szó, bizonyára még a blogok születésének hőskorában keletkezhetett, mielőtt a sok idegen kifejezés végleg leszoríttta volna a friss magyar megfelelőjüket a pályáról... De bennem még pislákol úgy-ahogy anyanyelvem védelmének igyekezete, legalábbis amikor azt használom.)

   Az elmúlt héten megírtam és felolvastam 15-20 perces "elmélkedésemet" (ez a "szabvány," amolyan vita-ébresztő) az egyedüllétről, a magányról és az azt kísérő csendről, melyet idestova több mint 16 éve bensőségesen ismerek. Kellemes fogadtatásbean részesítette a hallgatóság, sokan hozzászóltak, végül is ez volt a cél. Nomeg annak a fejtegetése, hogyan lehet elviselhetővé tenni a magányt (nem tanácsokat osztok  -  milyen jogon tenném?  -  hanem csak leírom, velem mi van...). Sőt, nemcsak elviselni, hanem értelmet adni neki, amennyire lehet, felfedezni pozitív oldalait  -  pl. a különben oly nehezen elérhető egyéni szabadságot, mely lehetővé teszi, hogy végre saját vágyainkat is felismerhessük és teljesíthessük, nemcsak a körülöttünk, velünk élőkéhez igazítsuk... Ami persze nem jelenti azt, hogy az előbbiekről nem veszünk többé tudomást, hanem azt, hogy nemcsak ők jelentik életünk egyetlen értelmét, hogy életünk jelentős része rajtuk kívül is létezik. Sokan nem is tudják, mekkora súlyt veszünk le így a vállukról! 

   Eleinte nem megy némi bűntudat nélkül, annyira ismeretlen tájakon járunk! Ami engem illet, G. haláláig nem ismertem a magány érzését. Gyerekkoromban három generáció élt egy fedél alatt, utána jöttek a kollégiumi közös szobák Szegeden, Moszkvában és Leningrádban, tanári pályámat is egy tanártársammal közös albérletben kezdtem Szentesen. Sőt, nemcsak a szobát osztottam meg Magdival, hanam az egész házat a tulajdonosokkal és egy másik albérlő házaspárral! Magamra csukható saját szobám soha nem volt... Innen az esküvő után G. kis lakásába költöztem, s ez éveken, országokon keresztül változott. 

   

Néha elgondolkodom, milyen beletörődéssel viseltük el annak idején ezeket a többé-kevésbé nehéz körülményeket! Ez volt a norma, nem ismertünk mást. Most meg itt van a fejem fölött 150 négyzetméter, s ezt kell belaknom egyedül, kivéve ha vendégeket fogadok, akik betöltik az egész házat! Az egyedüllét pedig állandó társam lett, melytől most már nehezen tudnék megválni. 

   Nem állítom, hogy nincsenek mázsás súlyú pillanatai. (Ó, azok az esős, szürke vasárnapok!...)  Ilyenkor jut eszembe Khalil Gibran sora : "La solitude est une tempête de silence qui arrache toutes nos branches mortes." Vagyis: "A magány a csend vihara, mely letépi holt ágainkat."