December végén

   Alig tudtam ma megkülönböztetni a nap óráit, olyan vastag felhőtakaró borította az eget. A kert is esőáztatta szürke, minden levél eltűnt fáról, bokorról: maradtak a szürke falak, csupasz ágak.  Hová lettek a madarak? Még a szomszéd macskák is felhagytak a napi sétával a fal tetején: igaz, nincs mire vadászni. Nem is tudom, mióta nem láttuk a napot! Néha azokra gondolok, akik 2-3 borús nap után már fényhiányra panaszkodnak...

   Szerencsére az esős idő enyhüléssel jár, így talán egyelőre megússzuk áramszünet nélkül. Ha arra gondolok, mit szenvednek Ukrajna egyes részein, legfeljebb felveszek még egy pulóvert. Az állam is kisegíti néha egy-egy csekkel a kisebb jövedelműek fűtési költségeit. Itt az inflációt egyelőre 6-7% szintjén sikerült tartani. Szerencsére lakbért nem kell fizetnem, de a ház nagy lakterületű egy személyre. Itt következik általában a kérdés: miért nem adom bérbe egy részét? Mert így, életem vége felé nagyobb szükségem van nyugalomra, mint plusz jövedelemre. S ha a gyerekek, rokonok eljönnek, tele van a ház. Néhány nap maradt a 2022-es évből, melytől oly sokat vártunk az előző kettő megpróbáltatásai után. Ami a covid-ot illeti, ez az év be is tartotta nagyrészt ígéretét, feloldotta a megszorítások nagy részét. Néha már szinte meg is feledkeztünk volna a járványról, ha pár újonnan beidegződött szokás nem juttatná eszünkbe, mennyire mások lettünk észrevétlenül 2020-21 folyamán. Ami engem illet, talán az a legészlelhetőbb változás, hogy amennyire nehéz volt beletörődnöm annak idején a bezártságba, elszigeteltségbe, olyan mértékben nehéz most már kimozdulnom otthonról, sőt, talán a magányból is...

   Hátra van a Szilveszter este. Terveink vannak éppen az eltöltésére, mert mióta eszem tudom, mindig nyitott szemmel léptem át az új év küszöbét, melyet úgy vártam, olyan titkos bizakodással, mint egy ismeretlen vendéget, akiben még nem volt alkalmam csalódni.