Ezek szerint erősebb leszek? Nem ártana...

    Kerültem egyet az idézetek táján, hogy ihletet merítsek egy nagy szerző frappáns, okos gondolataiból, de hamarosan feladtam a keresgélést az üres közhelyek túltengése miatt. Kb. tudtam, hogy mit szeretnék kiönteni lelkivilágomból, milyen súlytól szeretnék kicsit szabadulni, anélkül, hogy mások lelkivilágát túlzottan letaglóznám vele. Ráadásul valahol tudatom mélyén lapul a rezignált hátsó gondolat, miszerint az előző bejegyzésemben ecsetelt "rózsaszín felhőcskén" üldögélésnek  -  még ha rövid időre szólt is  -   előbb-utóbb meglesz az ára...  Miért is lenne másként? Igy volt a kezdetektől fogva, s minden valószínűség szerint így lesz ezután is. 

   Időről időre előjönnek hosszabb-rövidebb időszakok, melyekben a megpróbáltatások sorozatban záporoznak a fejünkre, néha porig lesúlytanak, valósággal földbe tipornak bennünket. Próbálunk kapaszkodni, ellenállni a viharban, de erőnk az évek során egyre csökken, testi, lelki ellenállásunk mind gyengébb. Eredetileg Nietzchétől származik a "Was mich nicht umbringt, macht mich stärker"  (in "Bálványok alkonya" 1888), a manapság agyoncsépelt kifejezés, miszerint "Ami meg nem öl, erőssé tesz". A kontextusbol igy kiragadott kifejezés egy általánosító, moralizáló, reziliáns tanács formáját ölti fel, hódít ellenállhatatlanul és tömegesen, ami kissé meghamisítja eredeti jelentését, hiszen N. saját magára értette. Node végül is nem mindegy, ha ilyen formában hat vígaszként az össznépi szenvedésre, gyógyírként a megpróbáltatások elviselésére? Magam is hasonló időszakban találtam rá, tettem magamévá meglehetősen hatásos vígaszként, jó 20 évvel fiatalabb koromban, bár akkoriban az ellenállásom még jóval rugalmasabb volt a mainál. Ma már sokkal nehezebben állok talpra egy-egy szélvihar után, amely mindig letép és magával sodor egy darabot az ellenállásomból...

   A december nehéz előjelekkel indul, nem is akarok mindent nyilvánosság elé tárni. Csak egyről mondok el pár szót, ami közvetlenül engem illet, bár talán az összes többi lecsapódásának is lehet tekinteni. Egész életemben alacsony volt a vérnyomásom, és az orvos mindig azt felelte, hogy örüljek neki, jobb, mint az ellenkezője. Pl. orrvérrzésben, még néhány csepp erejéig se volt részem soha. Ezért ért váratlanul szerda éjjel úgy éjfél felé, amikor is minden előjel nélkül meleg csordogálást éreztem az arcomon. Kiszaladtam a konyhába a mosogató elé, hogy megpróbáljam felfogni a megállás nélküli langyos patakot... Igen, nem cseppekben, hanem patakban folyt a vérem, mint egy nyitott csapból... Megvallom elég sokkoló hatást keltett bennem, szaladtam a telefonért és felhívtam a tűzoltókat (elsősegély esetén őket kell hívni), akik átadtak a sürgősségi mentőknek. Addigra egy egész tekercs papírt felhasználtam, minden eredmény nélkül. Jó 20' perc múlva (addig folyt...) jött ki a mentő és bevitt a sürgősségire, amelyet mindenki igyekszik elkerülni a végetérhetetlen várakozás miatt. A mentősöknek sikerült nagyjából elállítani az orrvérzést, a kórházban vérvétel, EKG következett, egy szem vérnyomáscsökkentő,  majd várakozás reggel 7-ig, amikor is hazahozott a mentő, s 8-tól végre alhattam pár órát.

   Máig se tudom pontosan, mi lehetett az oka. Volt, aki arra tippelt, hogy a szervezetnek olyan lépése lehetett, mint holmi biztonsági szelep megnyitása, nehogy az agyban, esetleg máshol történjen a kicsapódás. Próbáltam nagy türelemmel venni ezt a tapasztalatot is: most volt először alkalmam felfedezni a sürgősségi szolgálat éjjeli hangulatát, a szemem elé ömlesztett tömény szenvedés világát: a többnyire elesett öregekből verbuválódott türelmesen várakozó páciensek sorát a folyosókon sorakozó hordágyakon, melyeknek egyikén magam is eltöltöttem több mint 7 órát...