Karácsonyi pezsgés, hova tűntél?

   Elmúlt egy hosszabb hideg időszak, igaz, hó nélkül, de napközbeni -7°-kal, ami lassanként a házon belül is kezdte éreztetni a hatását. Pl. a hálóban, ahol nem kapcsolom be a radiátort  -  melegben nem szeretek aludni  -  a múlt héten fázott a könyvet fogó kezem, mert az olvasás idejére ki kellett dugnom a dunyha alól!... 

   A múlt vasárnap megkönnyebbülten fogadtuk a +12°-t  -  és vele az esőt! A hét eleje óta minden nap nekivágtam az üzletek megostromlásának, a tömegben tipogásnak, de 2-3 órán túl nem bírtam, és haza kellett sietnem, hogy lassan újratermelődhessen az erőm. Ráadásul mindig attól rettegtem, hogy visszatér az orrvérzéses epizód, ami ugyebár nem válogatja meg, hogy bevásárlás vagy esetleg autóvezetés közben kíván-e közbelépni, anélkül, hogy bármivel is előre jelezné szándékát. A sok vérnyomáscsökkentő hatására többnyire úgy lézengtem, mint egy nyárból ittfelejtett őszi légy... Pedig szeretek ajándékok után járni, de eredendő rossz szokásom szerint nem tudok előre beszerezni semmit, s így minden az utolsó hétre marad.

   Hogy miért is e halogatás? Mindig attól félek, hogy ha ki is nézek valamit, nem bukkanok-e esetleg még ennél is szebbre, jobbra, találóbbra, amikor már késő lesz? Mert azt szeretném, ha mindenkinek a tőlem telhető legnagyobb örömet tudnám szerezni (persze, túlzás nélkül, lehetőségeimhez igazítva), s ugyanakkor attól tartok, hogy a végén mégis csalódást okozok... Azt hiszem, még egy kezdő pszichológus is oly könnyen olvasna bennem, akár egy nyitott könyvben!

   Rám nem maradt idő, pedig általában nem feledkezem meg róla, hogy "Gilbert részéről"  vegyek magamnak is ajándékot. Valahogy szinte semmi csábítást sem éreztem, mintha a sok összesűrűsödött gond, aminek a karácsonyhoz semmi köze, de megvan a hatalma, hogy kiszorítsa fejemből az ünnepi hangulatot előkészítő kellemes pezsgést, a vágyat, a megkívánás könnyedségét, amellyel az ember előre elképzel valami finom ízt, ritka szép illatot, s hatására minden fáradtságot eltűntetve ünneplőbe öltözteti testét-lelkét  -  hát, erre a könnyedségre nem maradt erőm.