"Douche suédoise" - ez a francia kifejezés (melynek fordítása a címben) illik leginkább a mostanában felénk dúló időjárásra. Egyik nap vastag felhőtakaró, szünet nélkül szitáló hideg eső, pár nap, esetleg hét múlva ragyogó napsütés, aminek melege ugyan még nincs, hiszen éjszakánként lemegy 1-2°-ra a hőmérséklet. Annyi haszna mégis van, hogy legalább kiszínezi egy kicsit a világunkat, szárogatja a gyepet és a kamélia agyonázott virágait.
Új hét kezdődik a szombat-vasárnapi pihenés (tespedés?) után. Nem volt kedvem kimozdulni a szeles esős hidegben. Fiam is megérkezett hazulról este 11 óra felé. Előreláthatólag jó két hónapig tart még számukra ez a félnomád élet. Próbálok nem hozzászokni a jelenlétéhez, mely többnyire az estékre korlátozódik, mégis óriási a különbség az állandó egyedülléthez képest. De hát mi is az élet? Folytonos alkalmazkodás, melyben a jót a rosszabb követi, esetleg fordított sorrendben, ami mégis vígasztaló egy kicsit : elég kivárni a jó sorrendet!
Ezen a héten jeles dátum következik : idősebbik unokám, Lucie 18. születésnapja, a nagykorúság szimbolikus kezdete. Barátaival készül megünnepelni, mi, a 3 megmaradt nagyszülő a hónap vége felé utazunk hozzájuk. Hogy elszaladt az idő! Igy van ez jól, bár az idősebbek ezt a száguldást egyre szédítőbbnek érzékelik, s néha szeretnék kicsit mérsékelni, hogy minél hosszabb ideig élvezhessék az élet halványuló kegyeit. Hiszen nem sok felfedezés vár rájuk, sőt néha az az érzésük, hogy nincsen már semmi új a nap alatt...
Lucie születése ajándék számomra, de egyben az egyedüllét, az utolsó nagy felfedezés kezdete, hiszen születésem óta szinte soha nem éltem egymagamban. A Mérleg rendkívül "társas lény", az a hiedelem szállong róla, hogy magányban létezni se tud, a család, a barátok jelentik számára a biztonságot, a talajt és a levegőt.
58 éves voltam, amikor G. meghalt. Fiunk kb. 10 évvel előtte már Párizsba költözött, hogy a Sorbonne-on befejezze jogi tanulmányait, sőt el is kezdett ügyvédként dolgozni, megnősült és első unokám negyedik hónapját töltötte be G. halála napján. Én pedig járni kezdtem a magány iskoláját, saját magam felfedezésének útját, hiszen addig se időm, se módom nem volt rá. Minden és mindenki fontosabb teendők elé állított, s én mindig is nagyon kötelességtudó voltam. Ez volt számomra az élet rendje. Sőt, néha élet és halál kérdése. Igyekeztem helyt állni, ahogy tőlem tellett.
Most pedig? Kicsit elveszve érzem magam a mérlegen : egyik serpenyőjében az elvileg korlátlan szabadság, a másikban a szűkülő lehetőségek. Az egyre zsugorodó szamárbőr.
Rózsa! A mi őrült módra száguldó tavaszunkról írtam ma és neked válogattam kertem virágaiból. Egy nappá sűrűsödik - csak bámulom a rohanást.
VálaszTörlésMárta, gyönyörűek a virágaid! Az én kertem egyelőre még nagyon télies - a kaméliát kivéve - de várom már, hogy lemehessek a gyepre (nem akarom egyelőre taposni) és "felvidítsam" egy kicsit...
TörlésOlyan jó ez a képed, kedves Rózsa. Nem tudom mikor készült, de olyan szépen mosolyogsz rajta! Jó nézni.
VálaszTörlésIgen, szükségünk van arra, hogy valaki legyen a közelünkben. Ha napközben nem is tud veled lenni a fiad, de reggel és este találkoztok. Én is várom mindig, hogy M-mel lehessek. Érzem, hogy rossz hatással van rám az egyedüllét. Most majdnem egy hétig együtt voltunk. Majd kedden jön legközelebb, addig elfoglalom magam. Van mit tennem itthon.
Minden jót kívánok neked.
Éva, a kép 2019. nyarán készülhetett, az utolsó Covid előtti évben. Az Alpokban töltött 1 hét után Magyarország felé tartva 2 éjszakára megálltunk Velencében. Már ennek az utazgatós időnek is vége lesz lassan, szűkül a kör...
TörlésÖrülök, hogy több időd van M-nal lenni, hogy nem lakik messze és ilyen kellemesen, értékesen oldja az egyedüllétet a vele való találkozás mindkettőtök számára! Ajándék az élettől, amit én már magamnak egyáltalán nem várok, sőt memekülnék is előle, azt hiszem (de erre megvan egynéhány személyes okom). Mások számára viszont nagyon remélem és fenntartás nélkül örülök neki!