Hideghullám a kertben, nyári hőség a filmvásznon

    Este 5 óra - fél 6 felé már szinte teljesen besötétedik. A meteorológia meg azt rebesgeti, hogy hamarosan az igazi hideg is megérkezik, itt a tél!

   Jó ideje nem voltam a blogomon. Sürgősebb írnivalóm akadt, aminek feltétlen el kellett készülnie még a hét elején. A sürgető érzés meghozta a kellő adrenalin szintet, hogy kibillentsen a tehetetlenségi pontról. Pár óra alatt kész lett.

   Közben itt járt a várva várt kertész is, egy társával nagyjából másfél óra alatt gyomtalanították az ágyásokat, lenyírták a gyepet (ami már nem is a gyep, hanem inkább a térden felül érő gaz névre hallgatott) s felére vágták a teraszt szegélyező kis sövényeket is. S mindez még csak a munka egy része volt, a többi is követi majd, ha igaz. Aztán a kert pihenni fog tavaszig, amikor is talán feléleszthetem. Addig terveket szövögetek, hogyan, mikor, mit és hova ültetek majd, ha eljön az ideje. Jó lenne remélni, hogy erőm is lesz hozzá. Sokminden vár megújulásra a kertemben, mely mindig is tükrözte egy kicsit az életemet. A kertet viszont bizonyára könnyebb lesz megújítani... 

    Egy hete moziban voltam, Albert Camus L'Etranger című (magyarul "Közöny" címmel jelent meg) regényéból F. Ozon készített filmet  -  fekete-fehérben! Kicsit tartottam a csalódástól, Ozon nem minden filmje tetszett eddig, de örülök végül is, hogy megnéztem. Lassú, cselekmény-mentes, nagy szerepet játszik a tenger, a vakító napfény, a hőségtől leigázott tájon és embereken hosszasan elidőző kamera, a főhős enigmatikus reakciói mindennel és mindenkivel szemben... És Camus, aki nem ad választ kérdéseinkre, hanem ránk hagyja a kérdést és a feleletet is.

(kép : a kert ma  -  még hiányzik a munka fele)

 

Kísértet a múlt századból

   Amikor egy kísértet látogatása egyszerre édes és fájdalmas... Azt hiszem, ezt nevezik "édesbúsnak", számomra mindenesetre megfelel annak az érzésnek, mely rám szabadult szombaton délelőtt, rádióhallgatás közben, mialatt egészen prózai módon zöldséget pucoltam az ebédhez. Meg is írtam azonnal mindkét "blognyelvemen" és feltettem egyenesen a Facebook-ra. Nem akartam, hogy ez a ritka, szokatlanul kellemes, s ugyanakkor fájó érzés, mely egycsapásra minden erőt kivett belőlem, elmúljon hirtelen, ahogy jött... Le kellett jegyeznem azon frissiben, hiszen az írás ilyesmire való, hogy rögztísük, ne hagyjuk elveszni tűnékeny kincseinket.

   Nem nyújtottam hosszúra a kétnyelvű, csak a lényegre törő "széljegyzetet". Meglepődtem a gyors reakciókon, hiszen nem volt időm létező jó fordításokat keresni Puskin költeményéhez, egyszerre magyarul és franciául. Legalábbis egyik felmerülő változat sem elégített ki és inkább elnapoltam a bővebb kifejtést. Másrészt idegenkedtem tőle, hogy ezt a villanásként megélt érzést hosszú leírásban oldjam fel, azaz "hosszú lére eresszem"...

Я вас любил: любовь еще, быть может,

В душе моей угасла не совсем;

Но пусть она вас больше не тревожит;

Я не хочу печалить вас ничем.

Я вас любил безмолвно, безнадежно,

То робостью, то ревностью томим;

Я вас любил так искренно, так нежно,

Как дай вам бог любимой быть другим.

A mindössze nyolc soros verset a legutóbbi francia űrhajós, Thomas Pesquet szavalta el a rádiós beszélgetésben. Enyhe francia akcentusa miatt pár másodpercig nem is kaptam el, hogy oroszra váltott át, sőt mitöbb, az orosz költészet egyik gyöngyszemét, egy Puskin verset szaval, melyet kívülről tudok már vagy 60 éve!...

   Hosszú lenne taglalni, miben rejlik Puskin költői nyelvének titka, de tény, hogy mindig elcsodálkozom az érzésen, ami elfogja az embert, ha eredetiben olvassa. Annak idején, kb. 20 éve, folyóiratunk egyik számát Oroszországnak szenteltük (a párizsi könyszalon díszvendége volt), s nagy részét én írtam, szerkesztettem. Többek között újra fordítottam Puskin : Hóvihar ("Метель") c. novelláját, mely létezett ugyan franciául, de hiányzott belőle Puskin klasszikus nyelvi egyszerűsége és tiszta zeneisége. Úgy éreztem, meg kell próbálnom visszaadni franciául is...

Párhuzamok

    Tegnap, november 4-én volt Apa halálának harmincadik évfordulója. Még ha feledékenyen eszembe se jutott volna, a Net, a sajtó és a rádió egész nap erre a dátumra emlékeztetett. 1995. november 4-re, mely örökre eggyé forrasztja számomra a két halált, a két embert is, pedig a világon semmi közük nem volt egymáshoz, s az egyikük legalábbis (Yitzhak Rabin) a másik létezéséről sem tudott. Rabin élete, a közel-keleti békéért folytatott tevékenysége planetáris súlyú volt; apámé csak számomra (és persze a család számára) jelentett nagy fontosságú, példaerejű jelenlétet. Ugyanazon a napon haltak meg : Apa, aki előző nap jött ki a kórházból, s a reggeli kávé készítése közben a közelgő téli hónapokra szövögette terveit, míg Rabin estefelé Tel Avivban, nagy tömeggyűlésen lett egy fanatikus honfitársának áldozata.

   Hamarosan még egy fontos mozzanatra leltem : nemcsak ugyanazon a napon haltak meg, de nem egészen tíz nap híján egyidősek voltak.

Apa 1922. február 18-án született, Rabin születési dátuma 1922. március 1.  

                                                                                          

Nosztalgia

    Legnagyobb örömömre az általam olvasgatott blogokon sokan felvették  kesztyűt, a "blogvember" kihívását. Én mégsem veszek részt a programban, pedig lelkem mélyén nagyon is vonz a napi bejegyzések ötlete. Mindig is kötelességtudó voltam, a mulasztás sok bűntudattal járna... Francia nyelvű blogom a magyar mellett, kézzel írt naplóm és a megírandó - sőt, írás alatt álló, esetleg (el)fekvő egyéb témák - úgyis kellően táplálják grafomán étvágyamat.

   Ez a mostani bejegyzés is túllépte a hetenkénti ritmust, de mentségemre szolgáljon a 4 elnapolt, október végére csoportosított családi születésnap. A gyerekek szombati érkezését megelőző lótás-futás, bevásárlás, szervezés (ki mit vállal Agnès szülei és az én részemről) már jól kimerített, ami mindig bosszantó, mert elengedhetetlen összehasonlítást provokál bennem egykori teljesítményeim és a mostaniak között... Hiába, nehéz megszokni ezt a "lefelé a lejtőn" állapotot.

   Menyem és nagyobbik unokám visszament másnap délelőtt, mert hétfőn várta őket a munka és a tanulás, de itt hagyták nálam a fiamat és a kisebbik unokámat, akiknek még maradt pár nap a szabadságból. Minden jól sikerült, az ajándékok tetszettek, kár volt izgulni, gondolom mindannyiszor, de hiába. Mi hármasban még néhány napig élveztük az együttlétet, kártyáztunk, mozi és vendéglői program is kerekedett, s Alice közben az írásbeli érettségi próbáira is készült. 

   Ma szépen kisütött a nap a temetőre szemernyi megkönnyebbülésként a túlélők, az emlékezők számára. Igaz, nincs is szükség külön kijelölt napra, hisz erre minden nap jó, bármelyik pillanatban ránk omolhat az emlékek fájdalmas vagy kissé már megszelídült inváziója. Sőt, idővel egyre inkább menedékként időzünk a múltban, hiszen megválogathatjuk, mikor és hol, kivel és miért akarjuk feleleveníteni azokat a régi szép napokat, melyek kívánságra érintetlenül, minden zamatukkal visszatérnek, hogy megszépítsék a jelent.

Születésnapok sora...

    Újra kisebb stresszhullám vár rám : készülök nagy örömmel a hétvégi családi összejövetelre, és egy pár szervezési kérdést meg kell még oldanom. Az előző bulin túl vagyok, nagyon kellemesen feltöltött erre a hétre és megúsztam egy kisebb hátfájással. A családi vacsora 9 személyre lesz szabva, benne vagy 4 ünnepelttel : ezúttal menyem szülei szervezik. 

   Ha tudnátok, mennyire szerettem vendégeket fogadni hajdanán, gondosan összeválogatva a meghívottakat, hogy találkozzanak, örüljenek egymásnak, sőt, néha újabb ismerősre, barátra leljenek! Isztambulban legalább 8 személy elfért az asztalnál, itt pedig, ha mind a 4 hosszabítót hozzáteszem, 15-16-an is összegyűlhettünk körülötte. 2017 októbere ebben is új korszak kezdetét jelentette számomra. Azóta fokozatosan szűkül az életem köre, melyet egyre ritkábban lépek túl. Sőt, lassanként már nem is hiányzik, hogy kilépjek rajta. Azt mondják, hogy a börtönt is meg lehet szokni, s bár kezdetben nehéz a bezártságba beletörődni, a hosszú ideig raboskodók évek múlva már nemcsak hogy nem kívánkoznak elhagyni a biztonságos, megszokott falakat, hanem egyenesen félnek a külvilágtól, a szabadságtól  -  s a felelősségtől, mely vele jár...

   

Családi ebéd a sógornőmnél Mindszenten... Ilyen finomat én nem tudok!

Zsúroztam, bár rúzsozni nem rúzsoztam...

    Lezajlott vasárnap nálam a születésnapi "zsúr", ahogyan azelőtt jobb körökben nevezték az ünnepélyesebb uzsonnát (pedig a "zsúr" egyszerűen és hétköznapian csak annyit jelent franciául, hogy "nap" (jour)... Eredetileg több személyre terveztem, de néhányan már nem voltak szabadok, más elkapta az újfajta Covid-ot, mely a baljós Frankenstein néven fut, megint más idős férje előző nap kórházba került, a harmadik a fia születésnapját ünnepelte... Végül nem kellett hosszabító az asztalhoz, mindössze öten ültük körül, egy kivételével a legrégebbiek. 

macarons

   Napok óta "harminchat fokos lázban égtem" (a "Kései sirató" parafrázisával idézve József Attilát) a szervezéssel és a bevásárlásokkal, s meg is lett várható eredménye, a kínzó hátfájás, melyre semmi csillapító nincs hatással, csak a pihenés. Pedig az isteni finom süteményt készen vettem, hozzá pezsgő és igazi "macaron" járt, mely szinte olvadt a szájban. Csak egy jó adag gyümölcs-salátát készítettem vagy 8 féle gyümölcsből, melyeket igaz, meg kellett hámozni és feldarabolni, s főleg ezek a mozdulatok nem tetszenek a hátamnak! 

   

próbálok mosolyogni, de nagyon fáj a hátam   

A legfontosabb mégis a hangulat, a társalgás volt, mint általában. A témák változatosan peregtek, sokat nevettünk, de nem hiányoztak a mélyebben szántó gondolatok sem az életről, az idő múlásáról, születésnap lévén elengedhetetlenül! Vigasztaltuk egyikünket, akihez csütörtök este betörtek, mialatt ő Lille-be volt hivatalos. Amikor éjfél után hazaért, a ház minden helyiségét felforgatva találta... Mindezt pár olcsó ékszerért, más nem érdekli a betörőket, legfeljebb még a pénz, de azt már senki nem tart otthon, mindent kártyával fizetünk manapság. 

   Este 7 után oszlott fel a társaság, mindenki elégedett volt, még azok is, akik nehéz teherrel megrakva érkeztek, hálásan vallották be, hogy megkönnyebbülve távoznak. Én pedig, tiltakozásuk ellenére másnapra hagytam a mosogatást  -  nem is volt sok!  -  és a TV előtt ápoltam fájó hátamat. Átsegítettek ismét egy évfordulón, s főleg velem maradt szeretetük, a barátságuk meleg érzése.

a "zsúr" vége felé jár...

Olyan, mint felettünk az ég!...

    Rég nem írtam erre a blogomra, s közben már októberben járunk! Kint erős szél rázza a kertet. Attól félek, elviszi makacsul kiteregetett lepedőimet. A tengerparton viszont igazi vihar dúl 130 km/H széllel, s ami ide lecsapódik belőle, hozzá képest szinte csak szellő.

   A napokban rövid kis vitaindítómon dolgozgattam, melyet a legutóbbi esti összejövetelünkön olvastam fel. Témája : hangulataink. Visszamentem az ókorba, amikor is a tudós orvosok a testünket irrigáló nedveknek tulajdonították hangulataink ingadozását, sőt a különböző jellemek kialakulását is. 

   Lehet-e uralkodni hangulatváltozásainkon? Ha egyedül van az ember, könnyebben utat engedhet szomorúságnak, levertségnek, de még a sírásnak is (ez utóbbi nálam rendkívül ritkán fordul elő magányosan is, nyilvánosság előtt mondhatni soha.) Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ne lennének az embernek felforgató érzelmi viharai, hanem arról, hogy ha lehet, tudjon rajtuk uralkodni és ne bocsássa a nyilvánosság elé. Ez itt a franciáknál, úgy tűnik, valamivel könnyebb, mint előző életemben volt, mert itt általánosabb, majdhogynem közös jellemvonással találkozik. Néha az az érzésem, hogy szinte udvariasság  -  az ún. mindenható "bienséance"  -  kérdése, hogy megőrizze az ember a kiegyensúlyozott, többnyire pozitív hangulatot, a társasági élet harmóniáját, mert mindenki azt szeretné, hogy a találkozás végén jobban érezze magát, mint előtte, hogy feltöltődjön minden jóval! Természetesen nem jelenti azt, hogy gondját-baját, bánatát nem öntheti ki valakinek, de erre csak a legbensőségesebb barátok szolgálnak, esetleg a család (de az se mindig).  Ügyelni kell azonban az adagolásra és nem rakni minden terhet rájuk, hanem a lehető legkevesebbet és azt is ritkán...

   Akkor hogyan könnyebbüljön meg az esendő ember? Ha nagyon muszáj, menjen pszichológushoz vagy paphoz. Esetleg válassza időben és minél többször az önirónia üdvözítő útját...

Őszi ízek, őszi illatok emlékei

    Naptár szerint megérkezett az ősz. Sokaknak kedvence, amolyan átmeneti évszak a megszelídült nyár és a lassan téli álmába szenderülő természet között. Kedvencemnek kellene lennie, mert életem is benne kezdődött. Mégis húzódozom, mert én is úgy érzem immár, mint Ági, hogy az elmúlás felé terelget. Gondolatban vissza-visszatérek abba az időbe, amikor még szabadon, didergő hátsó gondolatok nélkül élvezhettem az őszt, hiszen az elmúlást semmi nem juttatta akkor még eszembe.

   Gyerek- és kamaszkoromból az illatok, ízek és képek támadnak fel elsőnek, fognak kézen és vezetnek évtizedekkel visszafelé gyerekkorom őszeibe. Sápadó napsütés simogat kukoricatörés közben az elsárgult zörgő levelek között, kezemben él még az akkurátus mozdulat emléke, mely egy pontos csavarintással letöri a kukorica fejét, s a derékra kötött zsákba csúsztatja. Alig várjuk a kukoricafosztás estéit, amikor is a lovaskocsi leönti az udvarra a fosztanivalót. A szomszédok sorra összejönnek egymásnál a kukorica halmok körül, és kezdődik a fosztóka! Mi, gyerekek befúrjuk magunkat a lehántott "csuhéj" melegébe, sajátságos illatába, hajából bajuszt kötünk az orrunk alá, hallgatjuk a felnőttek meséit, tréfáit az éjszakába nyúló estében, a csillagok alatt...

   Apa begyűjti a sütnivaló tököt a hideg szezonra, és hajnalonként, piaci napon kisüti a saját maga rakta kemencében, mely nagyszüleim szobáját fűti. Nem tudom, kinek fut össze a nyála rajtam kívül a sült tök mézédes emlékére?... A probléma csak az, hogy olyan kapós az apám sütötte tök, hogy néha még a piacra se jut belőle : még a háztól elviszik azon melegében, alig tud apa a család részére egy kis kóstolót elmenteni.

(kép a NET-ről) 

   

   

Két zápor között

    Nemsokára dél lesz. A sütőből csábító sütemény-illat lopakodik elő s tölti be a házat : Evelyne barátnőmet várom kávéra. Milyen gyorsan eltelik a délelőtt az újságcikkek böngészésével, a kommentárok megválaszolásával, az emlékek közötti tétova csellengéssel!... Lassanként szinte elkerülhetetlen napindító lesz belőle. Előre megállapodtam magammal, hogy ezt a kis szabadság-zónát lehetőleg megóvom minden külső beavatkozástól, orvosi időponttól, baráti betoppanástól, de néha még a főzéstől is (főzni lehet előre is). Hihetetlen, milyen kellemes, megnyugtató, amolyan ajándékféle érzés, hogy ebben a pár órában bűntudat nélkül, "saját engedéllyel" vesztegethetem el a drága időt, mely csak az enyém! Senki nem róhatja fel, még legszigorúbb bírám, én magam sem!... Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, miből táplálkozik e kései elégtétel vágya.

   Megkezdődött az igazi kagyló idény! Két kedves barátnőm, Muriel és Catherine felhívott kedden, hogy van-e kedvem egy kagylós-sültkrumplis vacsorára még aznap este. Az IGEN magától értetődött! Nagyszabású programra készülnek mindketten szombat-vasárnap : két ún. konceptualista képzőművész kiállítását kísérik felolvasásokkal. Megígértem, hogy elmegyek vasárnap délután. 

   

Bevallom, ígéretemet kicsit vonakodva teljesítem : csakis Muriel versei és Catherine közreműködése miatt megyek el. A konceptualista művészet nem a szívem csücske, mondhatni, allergiát vált ki belőlem. Nem hiszem, hogy a modernitástól zárkóznék el : többször is próbáltam ez irányban lépéseket tenni, de rá kellett jönnöm, hogy számomra a képzőművészet az érzékek, a képek világa, nem pedig a tiszta spekulációé. Sőt, minél több oldalas magyarázatra van szükség, hogy közelebb férkőzhessen az ember az alkotó bonyolult világához, engem annál jobban eltávolít.

   

Egyetlen példát idézek egy kiállításról. Felirat az ablak üvegén : "Naplemente a Szent-Mihály öböl felett május 15-én." A többi a néző képzelőerejére volt bízva. 

Fordított rend

    Most az egyszer jót tett velem, aki reggel 9 felé erőteljes kopogással, csengetéssel kihúzott a kései álom mélységéből... Hajnali 4 felé feküdtem le, még nem volt ki az 5 óra alvás, ami általában az adagom, de jól jött, hogy meghosszabíthassam egy kicsit a délelőttömet. Óriási teherautó állt a ház előtt, mindenkihez becsöngettek, hogy kapcsoljuk ki az áramot fél órára, amíg fenn a levegőben a vezetékekkel babrálnak. Ez is az utcában folyó munkálatok része.

   Újra átfutott rajtam, hogy milyen természetellenes ritmusban folyik az életem, és mennyire szeretném, hogy lassanként normálisabb mederbe terelődjön... Akarat kérdése lenne csupán? A határozott, "megmondó emberek" körülöttem amúgy is rögtön erre biztatnak, enyhe bosszúsággal a hangjukban, mert sejtik, hogy úgysem fogadom meg. G. halála óta (19 éve) alakult ki ez a fordított életmód, azóta próbálom megérteni a fokozatos időbeli csúszást. 

Eleinte volt benne bizonyos kihívás is, a hirtelen rám szakadt szabadság ízlelgetése : lám csak, nincs már a sok kötelezettség, melyet napjaink mindenek felett álló élet-halál kérdései írtak elő... Időmmel azt csinálhatok, amit akarok. Az addigi állandó készenlét, a megfeszített ritmus brutális hirtelenséggel leállt, helyette az űr szélén álltam. Maradt az éjszaka csendje, nyugalma, a számítógép csalóka délibábja, miszerint nemcsak én éjszakázom, a Világhálón sem áll meg az élet egy pillanatra sem... Nem halt meg mindenki körülöttem... "Nem vagy egyedül", ringatott vígasztaló illúzióba a világító képernyő. Ellenállhatatlanul arra biztatott, hogy ne menjek még fel a szobámba, ne merüljek el az éj sötétjében, melyből nem biztos, hogy visszatalálhatunk a fényre. Az életbe. Ellenkezője szemem előtt játszódott le nem is olyan rég.

  Az évek folyamán meghonosodott ez a fordított ritmus, hiába mondtam magamnak, hogy káros az egészségemre. Na és? Valahogy kibírom a pár évet, ami még előttem áll. Inkább az volt a kérdés, hogy mi értelmet találjak neki.   

Nyári kincsek

    Az idén júliusban Szegeden jártunkban  -  én az Árkád nagy könyvesboltjába, a Libribe menekültem a tűző nap elől,  -  igyekeztem megtartóztatni vásárlási ingereimet. Könyvhegyek várnak rám elolvasatlanul, franciául és magyarul egyaránt. Mióta a szemműtéteken átestem, az esti ágyban olvasás nehezemre esik. Feldagadt kék-vörös színű jobblábam sem kívánta különösebben a gyaloglást.

   Úgy tűnik, jól megugrott egy év alatt a könyvek ára. Három könyvet vettem, 3 Ft híján 16000-be kerültek... Nem tudom, a jövedelmek követik-e az árak emelkedését? Persze azt sem, hogy a magamfajta nyugdíjas mennyi könyvet tudna magának venni (csak a nagyobb alkalmakra is), miután az életbevágó számlákat kifizette?...

   Az egyik Márai "Füveskönyv"-e a Helikontól. Már rég el akartam olvasni. Még nem került rá a sor, de már itt-ott belekóstoltam. 202 eszmefuttatást tartalmaz. Tudom, hogy nem egyfolytában, hanem szemezgetve fogom elolvasni. Néha Montaigne-re emlékeztet.

   A legnagyobb "falat" az Eszterházy-interjúk válogatása "Vanni van" címmel, a Magvető kiadásában. Alig várom, hogy belemerülhessek a 330 oldal olvasásába. Amúgy is szeretem a jó beszélgető könyveket érdekes, nagy alkotókkal, ha hozzáértő kérdezőt  -  vagy inkább beszélgető partnert  -  kapnak, akik mélyenszántó gondolatok születéséhez is képesek bábáskodni...

   Végül, de elsősorban megvettem Bánki Éva "Apjalánya" című regényét. Szeretem Bánki Éva írásait, bár nem mondhatom, hogy elég jól ismerem. Ha a Neten meglátom, megállít. Tetszik személyes hangja, ahogyan ő maga is beleszövődik írásaiba, saját hősévé, "nyersanyagává" alakul. Miközben apja állandóan nyüzsgő, valami elől folyvást menekülő, nyűtt balonkabátban, kopott biciklin illanó alakja után kutat, reméli, hogy az apa ki nem mondott rejtélyeinek megfejtése saját életének megoldatlan kérdéseire segít választ találni. 

   A regény másik fő szereplője a kor, a hetvenes, nyolcvanas évek, kilencvenes évek vidéki városa, Nagykanizsa, a hajdani  -  Monarchia-beli  -  művelt, kispolgári Kanizsa, ahol mindenki énekelt, de "hetvenöt év múlva az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, már nem ment. A zene meghalt a torkukban." A rendszerváltás szomorú összegzése szerint az új világ elpusztította a régit, de nem teremtett helyette élhetőt.

   

    

Kis vigaszok ideje

    Igen, ideje lenne behoznom a heti bejegyzések pár napos késését. Magamnak tartozok vele elsősorban, kis kapaszkodók a stresszelő hétköznapokban. Az útépítők 2 hetes kámforrá válás után (egyszerre több utcában is dolgoznak, nem számítva az újabb 3 napos hétvégét az aug. 15-e vallásos ünnepével...) újra az ablak alatt kopácsolnak, de szinte örülök a zajnak, mert azt jelenti, hogy ha csigatempóban is, de valamennyire haladunk a "kínai kínzás" vége felé. Talán... 

   Ha a kertemre kipillantok, ugyanolyan visszafojtott keserűség, düh, tehetetlenség érzése fog el, mert május óta vár a kertész a jelre, hogy mikor állhat be a kocsijával a ház elé, hogy kitisztíthassa, megmetszhesse a kertet. Az utca le van zárva a közlekedés előtt, sőt, járda csak az egyik oldalon, az is csupán az utca feléig, a házam ajtajáig... Nagyon kiböjtöltetik velünk az állítólag ránk váró üdvösséget! 

   Két vendéglői kiruccanás hozott kis örömet a napjaimba : egyszer Muriel, egyszer Anne társaságában. Valami szépre, hangulatosra vágytam, hogy eloszlassa egy estére az amúgy elég nyomott hangulatomat. Ezért meghívtam kedves barátnőmet  -  aki mindig kész, hogy segítségemre siessen  -  abba a vendéglőbe (itt), ahol első felolvasó estem szereplőivel ünnepeltünk... Sok téma terítékre került, vidám éppúgy, mint szomorú és végül kellemes hangulatban váltunk el, ki-ki magányos életének menedéke felé véve útját... 

Mindennapi bosszúságok

    Augusztus eleje van. Az időjárásjelentés újabb kánikulával riogat bennünket. Dél-Franciaországba már el is érkezett : 39-40°-ot ígérnek a hét végére. Mi megelégszünk egyelőre 5°-kal kevesebbel, de a jövő héten már ide is elérkezik! Félelmetes perspektíva ez az állandóan emelkedő hőmérséklet és a vele járó katasztrófák! Ugyanakkor földünk legtöbb országának vezetői  -  többek között leggazdagabbé, s ebből következően legnagyobb hatalmúé  -  nem is hisznek benne! Hogy is hinnének, hiszen csak az ÜZLET lehetőségei lebegnek a szemük előtt, mely teljesen elvakítja őket!...

   Amikor a politikából eltűnik az erkölcs (mely nem feltétlenül alapul isteni sugallaton, nem hívők is lehetnek erkölcsösek és fordítva), marad az individualizmus, a haszonszerzés mezítelen célja és a másik gátlástalan elgázolása. Nap mint nap számos példa bizonyítja. Ha ő megteheti, én miért ne?... Pláne, ha a példa felülről jön, közvetlenül a "tűz mellől"...

   Bocsánat e kis kitérőért, de néha  -  ha nem is borul ki,  -  de kicsordul a bili. Persze, hozzájárul az is, hogy minden összejön : ha mikroszkopikus életünkben amúgy minden menne, mint a karikacsapás, nem kapna ekkora jelentőséget a külvilág! 

   Ma reggel igyekeztem korábban kikászálódni az ágyamból : a tegnap délután vásárolt dolgaim kihozatalát vártam (mint már többször is elsiránkoztam, hogy hónapok óta nem lehet autóval bejárni az utcánkba, én pedig nem tudok egy heti bevásárlást messzire parkolva hazáig cipelni),  próbálkozom a hazaszállíttatással, ami eddig nagynehezen be is vált. Jobb lábam még mindig nagyon érzékeny, főleg a tegnapi jövés-menés-tiporgás után újra feldagadt a bokám, pedig az e heti szorgalmas pihentetgetés hatására egészen rendbejött! Érdekes módon valahányszor az utolsó fázisra kerül sor és a bejárati fogadópulthoz érek  -  miután fizettem a pénztárnál  -  hogy leadjam a megrakott kocsit, a címemet és telefonszámomat, a pultnál a soros kisasszony soha nem tudja, mi kell a kiszállításhoz! Már negyedik alkalommal magyarázom el, mi a teendő, csak néz rám hibátlanul sminkelt szép szelíd és üres borjúszemével, telefonál jobbra-balra, hogy a nagyfőnöktől igazolást nyerjen, miközben majd leszakad a lábam az álldogálásban!... Tegnap jó háromnegyed óráig tartott, míg végre megkapta a "hivatalos" választ, amit én már többször is szájába rágtam, igyekezve megőrizni egyre hervadóbb mosolyomat...

   Ne de minden jó, ha a vége jó! Ma reggel fél tíz felé megszólal a telefon : a szállítók! Itt állnak a járdán, lemennék-e ajtót nyitni?... Rossz előérzetem támad : nem kell lemennem, napközben a földszinten vagyok, biztos, hogy nem tévesztették el a címet?... Az utcában egyetlen tömbház sincs, csak egy-, max. kétemeletes magánházak. Ismétlik a címet. De mondom, jól olvasták el az utca nevét?... Nyitom az ajtót, senki sincs a ház előtt, de még az utcában sem! Próbálom a boltot hívni, de akkorra ismét csengő, ezúttal az ajtón.

 Behozzák végre a hat csomagot.

Rövid magyarországi séta

    Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!

   Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.

   A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.

   Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.

   60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária,  a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon.  Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.

az előtérben Márti a ballagáskor

Visszatérő figyelmeztetés

    Figyelem  az égen a tétova borulást, lesz-e belőle egy kis eső... Elkelne. Addig is összekapkodom a kint száradó pár ruhát, mert mennem kellene bevásárolni, ami már jó ideje egyre nehezebb számomra. Nem térek ki a mindennapi plusz erőbedobásra, amit követel tőlem : hónapok óta ecsetelem a blogjaimon. Látogatóim számára valószínűleg unásig.

   A múlt héten kétszer is (pénteken és vasárnap) nagyot zuhantam, kb. ugyanazon a helyen, nem messze az írósaroktól. Két térdem kapta a legnagyobb zúzódást, azonnal égető fájdalom futott át rajtuk, dörzsölgettem, míg a csillapító adrenalin-hullám nem csökkentette az intenzív fájdalmat és meg nem bizonyosodtam, hogy nem tört el semmim... még eddig. Vajon meddig bír elkapni őrangyalom a végzetes zuhanás előtt?... Két kezemen meg sem számolhatom, már hányszor.

   Ezúttal meg kellett jegyeznem magamban : három nap alatt kétszer, ez már nem baleset, hanem jelzés. Mégpedig azt közvetíti, ami miatt már jó ideje nem érzem jól magam, mint aki meg akarja győzni magát valamiről, amit se teste, se lelke nem kíván. Nincs se erőm, se vágyam utazni. Ott lenni volna kedvem, de odáig elmenni, bármilyen módon, már egy csepp sem.

   Az igazság az, hogy voltaképpen semmihez sincs. Tipikus gödör mélyi életérzés. Nem az első esetben fordul elő, sőt. Eddig még sikerült felállnom, vagyis kivárnom, míg elmúlik és valaki vagy valami, esetleg egy semmivel nem azonosítható titokzatos fuvallat visszaadja teljesen oktalan, makacs és törékeny életörömömet.

Ha már munka, legyen szép is

    Néha a fenti fürdőszoba ablakából kipillantok az egész utcát elfoglaló "csatatérre". Az 5-6 méternyi magasból jól belátható a távolság egyik saroktól a másikig. Viszonylag kevés ember dolgozik rajta, de annál több gép. Az úttest és a járda aszfaltjának mély lehántását látszólag a legkisebb erőfeszítés nélkül, gyorsan elvégzi az exkavátor minden irányban elmozdítható karja, felszedi és arrébb viszi, esetleg teherautóra rakja, ha kell. Ugyancsak gép végzi a nagy betondarabok le- és felrakását, esetleg centis pontossággal a helyére illesztését, a kabinban ülő vezető irányítása alatt. Az ő erőfeszítése, gondolom, kimerül a különböző gombok nyomogatásával... Szinte senkit se látok lapátolni, cipekedni. Inkább csak asszisztálnak a gépek erőkifejtéseihez. Kivéve a betonelemek megfelelő nagyságúra darabolását villanyfűrésszel, ami nagy zajjal, porral jár : azt a munkások végzik.

   D.u. 4 órakor leteszik a lantot, mindenki elmegy, a gépek leállnak. Talán ezért tűnt fel az imént a csatamezőn egyedül dolgozgató munkás. Levette a védősisakját is, ősz haját sütötte a még forró nap. Térden állva araszolgatott előre a kavicsos talajon a frissen lerakott hosszú betonvonal, a jövendőbeli járda mellett, melyről először letörölgette, majd egy vízbe mártott eszközzel lemosta az esetleg fennmaradt beton- és homokszemcséket... Hogy a munka tökéletes legyen.

19 év különleges napja

   

Július 7-e van. Számomra mindig különleges nap marad, akkor is, ha főszereplője nemcsak ezen a napon van jelen emlékezetemben. Sőt, makacsul, a legváratlanabb pillanatokban, könnyedén utat tör az emlékek dzsungelében, hogy állandó hivatkozásként szolgáljon. Kell-e vagy nem, "normális" dolog vagy sem, hogy majd 20 év alatt oly keveset változott? Ráadásul cseppet sem öregedett, rajta nem fog az idő múlása... Néha attól tartok, esetleg felrója nekem, hogy eltelt épp 19 év. S ezalatt majd 10 centivel összementem.

   

Mintha még mindig számadással tartoznék a többlet-évekért... Hogyan sáfárkodom az ajándékba kapott idővel? Nem vesztegetem-e el visszakaphatatlanul a drága órákat, napokat, éveket, anélkül, hogy végezném a dolgom helyette is, aki annyira kihasznált minden percet az utolsóig, hogy nyomát az idő homokos partjára felírhassa...

 
 

Kis helyzetjelentés borús időben

    Gyorsan elkezdem ezt a még csak harmadik bejegyzést ebben a hónapban, pedig alig pár nap maradt belőle! Ez is mutatja a haszontalanul elfecsérelt drága időt! Sokat töltöttem belőle a képernyő előtt... Olvastam, bámészkodtam, újraolvastam, remélve, hogy némi ihletet csihol ki belőlem... Visszafojtottam néhány feltörő vágyat, hogy elmenjek itthonról; aztán kinéztem az ablakon az utca lehangoló állapotára és lemondtam róla, hogy nagynehezen elaraszoljak a kavicsokon a több utcányira parkoló autómig.    

   Alighogy kilábaltunk a Covid idejéből, a kényszerű házifogságok keserves lemondásaiból, most 3-4 év múltán ismét bele kell törődnöm a bezártságba, hogy még egy sétára sincs kedvem elhagyni a házat, nekivágva a feltúrt utcának, mely már két év óta a szemem elé tárul...

   Szomszédnőm, aki a 87. éve felé ballag, bemenekült január végén egy öregek otthonába. Túl nagy lett számára a ház egyedül és nehezen viselte a munkagépek zaját is. Azóta jobbról nem lakik senki, ami eleinte nagyon szokatlan volt, figyelembe véve szomszédnőm házmesteri hajlamait. Mihelyt kiléptem az utcára, rögtön az ajtajában termett, hogy megtudakolja, hova megyek. Felesleges mondanom is, hogy mennyire irritált vele, de lenyeltem, mert tudtam, hogy állandó kommunikációs éhségben szenved, amellett, hogy az igazi nagylelkűség se hiányzik belőle. Sajnáltam is, hogy ilyen nehezen tud szembenézni bizonyos fokú egyedülléttel. Anyára emlékeztetett, és méginkább arra ingerelt, hogy ne várjam másokra, amivel nekem kell megbirkóznom! Ha csak tehette, panaszkodott a fiaira, hogy nem törődnek vele eleget (hetente többször is megfordultak nála, de "csak" 1-2-szer telefonáltak naponta (!!!) Hozzáteszem, hogy vasárnaponként elvitték ebédre, s felnőtt unokái is megfordultak nála időnként.)

  Egy-két hete lehetett az otthonban, amikor hazatérve telefonüzenet várt tőle : X.Y. (egyik ismerőse) látott engem korán reggel autómba ülni a ház előtt. Talán csak nem vagyok beteg és nem orvoshoz készültem-e ?... 

   Mondanom se kell, hogy szóhoz se tudtam jutni a bosszúságtól. Hát még ott is vannak kémei ? Sose fogok megszabadulni "vigyázó szemeitől" ?... 

  Mondhatnám azt is, hogy csak a jó szándékú érdeklődés vezérelte. Hiszen örüljek neki, hogy valaki szemmel kíséri sorsomat.  De mindig is nehezen viseltem el a túlzott "gondoskodást", mert a mezsgye nagyon keskeny, mely a "beavatkozástól" elválasztja. Arra pedig mindig is érzékeny voltam, hogy bizonyos határokat senki se lépjen túl. 

Mitől is lesz egy napnak szebb a színe?

    Előző bejegyzésem dátuma : június 3. Két hete. Azóta sem történt semmi világrengető. 

    Különben is, mitől lesz egy esemény "világrengető"? Egyre jobban meg vagyok győződve, hogy attól függ, miképpen éljük át. Néha mások számára lényegtelen eset szemünkben nagy jelentőségre tesz szert, teljesen átfesti napunk hangulatát. Aztán csak keresgéljük : mi is történt, mitől is támadt hirtelen olyan jó kedvünk, hogy a világ is más színt kapott tőle?... Semmi különös. És mégis...

   Csak egy példát említek (nincs kizárva, hogy legtöbben nem is fogják megérteni, mi benne a kivételes...). Pár napja a kórházban volt időpontom az onkológusnál. Évenként egyszer behív kontrollra a vérvételemmel, esetleg kér egy TEPscan vagy egyéb kiegészítő vizsgálatot is. Magamról tudom, hogy rák esetében nehéz hinni a teljes gyógyulásban. (Előttem egyik közeli ismerősöm példája, aki 12 év után esett vissza.) Ráadásul idő előtt abbahagytam a hormonterápiát, annyira tönkretette a térdizületeimet. 

   Az onkológus fiatal algériai nő, már harmadik éve ismerjük egymást és többnyire jól elbeszélgetünk. Kiderült, hogy abból városból való, ahol én is tanítottam oroszt 1974-76 között egy híres, fiúkat oktató gimnáziumban. Persze ő már távozásunk után (!) született.

   Félórás beszélgetés után búcsúzni kezdtünk, miután bejelentette, hogy ezennel véget ért az évenkénti kontroll. Természetesen, szóljak azonnal, ha valami közbejönne. Hozzátette : "Ami engem illet, szívesen beidézném néha, olyan kellemesen elbeszélgetünk, annyi érdekes dolgot hallottam öntől". Hát, ez volt, amitől olyan jó kedvem kerekedett. Valljuk be, ritkán hallunk hasonló kijelentést egy orvosi rendelőben! Különösen egy onkológusnál, akinek témái általában szakmaiak és többnyire lehangolók...

Félidőben

                                                                                                                                                                               Szeles, néha bárányfelhős az égbolt. 20-22° körül van. Komolyan kibékülnék vele egész nyárra a kánikula helyett! Hát bizony, ilyen "sápadtarcú" északi fajta lett belőlem, kinek a színe a csokoládé helyett inkább az aszpirin felé húz... Csak épp a szemem színe nem tud kék lenni...

   Lassan ismét az év közepén tartunk. Hamarosan kiürülnek a blogok, gazdáik elmennek nyaralni, csupán a sorsuk ellen időnként lanyha nyavalygásba menekülő kis öregasszonyok maradnak a vártán. Jobb híján. Igen, életük nagy része e "jobb híján" jegyében telik immár, lemondások sorozatában, melyekkel pár év múlva boldogan megelégednének.   

   Eközben én azon töröm a fejem, hogy tudjam visszafojtani a legenyhébb nyavalygást is! Sőt, a napokban eszembe jutott egy megváltó gondolat a prokrasztináció részleges magyarázatara : annyi  apróbb-nagyobb, többnyire azonnal meg nem oldható tennivaló gyűlik össze az ember körül, már-már elnyeléssel fenyegetve, hogy az ember azt se tudja, melyikkel kezdje. Ahova csak néz, mindent elborítanak. "Akkor inkább egyiket sem!" jelszóval, csukott szemmel próbál mellettük elhaladni... Vagy azt várja, hogy maguktól megoldódjanak. Esetleg a Hupikék Törpikék egy éjszakai hadjárata tüntesse el a nyomaikat is.                                                                                                                                                                                                                                                              

                                                                                          

                                                                                                                                                                    

Hűvös hétvége, mellesleg Anyák napjával

    Miközben írni kezdtem ezt a bejegyzést, csendesen megeredt az eső. Pedig a meteorológusok a szárazságot kezdik emlegetni. A bőségesen megöntözött tél után már közel három hónapja nem volt felénk számottevő eső, az ország déli részének viszont az utóbbi hetekben sok viharos epizódban volt része. Azt hiszem, esős Anyák napja lesz holnap itt északon, mert alaposan nekiindult, többnyire csendesen de szívósan.

   Lefényképeztem az utca pillanatnyi állapotát, úgy, ahogy a gépek letették a lantot péntek d.u. 4 óra felé. Ezzel a zaj is csillapodott valamelyest, mert csak egy sáv maradt a közlekedésre, a parkolásra természetesen egy sem. Méregetem készleteim mennyiségét, vajon kitartanak-e, míg újra lehet parkolni (és kipakolni a bevásárolt élelmiszert, hiszen így az "online" vásárlás is szünetel...)

a ház előtt

   Szerda esti összejövetelünkön az elégedettség és az öröm állapotának viszonyáról, külöbségéről és összefüggéséről vitázgattunk. Persze, megbeszélhettük privát dolgainkat is az utána következő egyszerű, de finom kis vacsorán, amit felváltva készítünk el. Évente mindenkire jut egy alkalom, amikor is bemutathatja szakács tudományát, min. 20 személyre! Másnap Muriel barátnőm javaslatára elmentünk kagylót enni, de a lényeg a beszélgetésen volt, Muriel tervein, melyek percenként születnek és csodák csodájára, többnyire el is jutnak a megvalósulásig! Még belém is sikerül tettvágyat, energiát öntenie!