Születésnapok sora...

    Újra kisebb stresszhullám vár rám : készülök nagy örömmel a hétvégi családi összejövetelre, és egy pár szervezési kérdést meg kell még oldanom. Az előző bulin túl vagyok, nagyon kellemesen feltöltött erre a hétre és megúsztam egy kisebb hátfájással. A családi vacsora 9 személyre lesz szabva, benne vagy 4 ünnepelttel : ezúttal menyem szülei szervezik. 

   Ha tudnátok, mennyire szerettem vendégeket fogadni hajdanán, gondosan összeválogatva a meghívottakat, hogy találkozzanak, örüljenek egymásnak, sőt, néha újabb ismerősre, barátra leljenek! Isztambulban legalább 8 személy elfért az asztalnál, itt pedig, ha mind a 4 hosszabítót hozzáteszem, 15-16-an is összegyűlhettünk körülötte. 2017 októbere ebben is új korszak kezdetét jelentette számomra. Azóta fokozatosan szűkül az életem köre, melyet egyre ritkábban lépek túl. Sőt, lassanként már nem is hiányzik, hogy kilépjek rajta. Azt mondják, hogy a börtönt is meg lehet szokni, s bár kezdetben nehéz a bezártságba beletörődni, a hosszú ideig raboskodók évek múlva már nemcsak hogy nem kívánkoznak elhagyni a biztonságos, megszokott falakat, hanem egyenesen félnek a külvilágtól, a szabadságtól  -  s a felelősségtől, mely vele jár...

   

Családi ebéd a sógornőmnél Mindszenten... Ilyen finomat én nem tudok!

Zsúroztam, bár rúzsozni nem rúzsoztam...

    Lezajlott vasárnap nálam a születésnapi "zsúr", ahogyan azelőtt jobb körökben nevezték az ünnepélyesebb uzsonnát (pedig a "zsúr" egyszerűen és hétköznapian csak annyit jelent franciául, hogy "nap" (jour)... Eredetileg több személyre terveztem, de néhányan már nem voltak szabadok, más elkapta az újfajta Covid-ot, mely a baljós Frankenstein néven fut, megint más idős férje előző nap kórházba került, a harmadik a fia születésnapját ünnepelte... Végül nem kellett hosszabító az asztalhoz, mindössze öten ültük körül, egy kivételével a legrégebbiek. 

macarons

   Napok óta "harminchat fokos lázban égtem" (a "Kései sirató" parafrázisával idézve József Attilát) a szervezéssel és a bevásárlásokkal, s meg is lett várható eredménye, a kínzó hátfájás, melyre semmi csillapító nincs hatással, csak a pihenés. Pedig az isteni finom süteményt készen vettem, hozzá pezsgő és igazi "macaron" járt, mely szinte olvadt a szájban. Csak egy jó adag gyümölcs-salátát készítettem vagy 8 féle gyümölcsből, melyeket igaz, meg kellett hámozni és feldarabolni, s főleg ezek a mozdulatok nem tetszenek a hátamnak! 

   

próbálok mosolyogni, de nagyon fáj a hátam   

A legfontosabb mégis a hangulat, a társalgás volt, mint általában. A témák változatosan peregtek, sokat nevettünk, de nem hiányoztak a mélyebben szántó gondolatok sem az életről, az idő múlásáról, születésnap lévén elengedhetetlenül! Vigasztaltuk egyikünket, akihez csütörtök este betörtek, mialatt ő Lille-be volt hivatalos. Amikor éjfél után hazaért, a ház minden helyiségét felforgatva találta... Mindezt pár olcsó ékszerért, más nem érdekli a betörőket, legfeljebb még a pénz, de azt már senki nem tart otthon, mindent kártyával fizetünk manapság. 

   Este 7 után oszlott fel a társaság, mindenki elégedett volt, még azok is, akik nehéz teherrel megrakva érkeztek, hálásan vallották be, hogy megkönnyebbülve távoznak. Én pedig, tiltakozásuk ellenére másnapra hagytam a mosogatást  -  nem is volt sok!  -  és a TV előtt ápoltam fájó hátamat. Átsegítettek ismét egy évfordulón, s főleg velem maradt szeretetük, a barátságuk meleg érzése.

a "zsúr" vége felé jár...

Olyan, mint felettünk az ég!...

    Rég nem írtam erre a blogomra, s közben már októberben járunk! Kint erős szél rázza a kertet. Attól félek, elviszi makacsul kiteregetett lepedőimet. A tengerparton viszont igazi vihar dúl 130 km/H széllel, s ami ide lecsapódik belőle, hozzá képest szinte csak szellő.

   A napokban rövid kis vitaindítómon dolgozgattam, melyet a legutóbbi esti összejövetelünkön olvastam fel. Témája : hangulataink. Visszamentem az ókorba, amikor is a tudós orvosok a testünket irrigáló nedveknek tulajdonították hangulataink ingadozását, sőt a különböző jellemek kialakulását is. 

   Lehet-e uralkodni hangulatváltozásainkon? Ha egyedül van az ember, könnyebben utat engedhet szomorúságnak, levertségnek, de még a sírásnak is (ez utóbbi nálam rendkívül ritkán fordul elő magányosan is, nyilvánosság előtt mondhatni soha.) Azt hiszem, nem arról van szó, hogy ne lennének az embernek felforgató érzelmi viharai, hanem arról, hogy ha lehet, tudjon rajtuk uralkodni és ne bocsássa a nyilvánosság elé. Ez itt a franciáknál, úgy tűnik, valamivel könnyebb, mint előző életemben volt, mert itt általánosabb, majdhogynem közös jellemvonással találkozik. Néha az az érzésem, hogy szinte udvariasság  -  az ún. mindenható "bienséance"  -  kérdése, hogy megőrizze az ember a kiegyensúlyozott, többnyire pozitív hangulatot, a társasági élet harmóniáját, mert mindenki azt szeretné, hogy a találkozás végén jobban érezze magát, mint előtte, hogy feltöltődjön minden jóval! Természetesen nem jelenti azt, hogy gondját-baját, bánatát nem öntheti ki valakinek, de erre csak a legbensőségesebb barátok szolgálnak, esetleg a család (de az se mindig).  Ügyelni kell azonban az adagolásra és nem rakni minden terhet rájuk, hanem a lehető legkevesebbet és azt is ritkán...

   Akkor hogyan könnyebbüljön meg az esendő ember? Ha nagyon muszáj, menjen pszichológushoz vagy paphoz. Esetleg válassza időben és minél többször az önirónia üdvözítő útját...