Reggeli fényben

   A kilencvenes években sok ilyen pár perces, tollal, tussal, ecsettel készült rajzot csináltam : jó gyakorlat volt a rajz "javíthatatlansága". Ilyenkor kell az egészet "belátni" egyszerre...

Willy Ronis emlékére

   
   Magyarország a nagy fotóművészek bölcsője is. Sokan külföldön lettek híresek, mint Robert Capa, Brassai, Kertész, Moholy Nagy stb... A franciák között Boubat, Doisneau, Cartier-Bresson neve a legismertebb ebből a múlt századi csodálatos generációból, amelynek utolsó élő tagja, Willy Ronis ez év szeptember 11-én, két hete halt meg, 99 éves korában.

   Jó húsz éve fedeztem fel egy kis albumát és azóta is ő a kedvencem. Szülei 1904-ben menekültek Párizsba az odesszai pogromok elől. Apja fényképész és így lesz belőle utód, bár eredetileg a zeneszerzés vonzotta. A minennapok poézisének páratlan festője. Hihetetlen érzékkel kapja el a pillanat múlandó szépségét, melyet képein tesz örökkévalóvá. A fenti, "Provence-i akt" leghíresebb felvétele, 1949-ben készült. Páratlan életkedvvel, élete végéig dolgozott. 88 éves korában még ejtőernyővel ugrott, 2005-ben Párizs városa óriási sikerű  kiállítást rendezett műveiből.

Souvenirs, souvenirs

   A napokban eszembe jutott egy régi szó, amit már jónéhány évtizede nem hallottam. Pár éves lehettem, az ötvenes évek legelején. Nagyon megbetegedtem, már a szememet is alig nyitottam ki. A család az ágyam mellett sírt, vagy imádkozott, ki így, ki úgy. Orvosunk, a mentőangyal, hazajött szabadságra a katonaságtól és beadta az akkor még ritka penicillin injekciót, amitől visszajöttem a másvilágról...

   Alighogy a szemem újra kinyílt, enni kértem, ami már napok óta nem fordult elő. "Mit ennél?" - kapott anya az örömhíren. "Cicfarát!" - mondtam én ki nagy nehezen. Amikor kész lett, az utolsó morzsáig kiszedegettem a tányérból, még erőtlenül remegő ujjaimmal. Máig is érzem az ízét, de vajon ki tudja még, mi is az a "cicfara"?...

Gilbert Millet : A vén (a novella vége)

Nagy fába vágom a fejszémet : megpróbálom magyarra fordítani Gilbert "Ancêtre" című novellájának, egyik kedvencemnek a végét. Ez a szövege ihlette a mellékelt képemet is. A fordításával már régóta próbálkozom, az eredménnyel eddig sohasem voltam megelégedve: az írása olyannyira koncentrált, hogy csak némi gallicizmus becsúszása árán tudtam eddig megúszni a feladatot, esetleg fel kellett hígítani a feszes mondatszerkezeteket. Bevallom, nehezebb, mint amit eddig franciára fordítottam a magyar írókból...

[...] Simon immár nem hazudtolja meg a korát, gyér haja és ráncos arca láttán senki sem ütközik meg merev, tétova tekintetén. Nathalie, a kontyos öreg hölgy várt rá, kikeményített ruhában. Szó nélkül elhelyezte új otthonában, melynek falai kevésbé fehérek, bútorai szegényesebbek voltak. Odaadta kerek, római számlapos, fémes ketyegésű ajándékát : Karine ébresztőóráját, legalábbis annak tökéletes mását.

Gyomra magasságában tartja két kezében, köréje görbül, a szoba mindig ugyanazon sarkában, ajtótól, ablaktól egyenlő távolságra, a nyers fénytől, a tálcahordozók, söprűk, injekcióstűk, a gyanakvó tekintetű, visszatartott mozdulatú, egyazon fehér köpenyes néma árnyékok, élete asszonyainak betolakodásától lehető legmesszebb. Mihelyt a szemét lesüti, magával ragadja a lendület, a díszlet módosul, a csempét fényes padló váltja fel, melynek minden villanása ismerős. A fáradt függönyű szobában szúnyog zümmög, még nem állapodott meg a plafonon.

Napjában kétszer a kerek fehér lap rátalál arra az ideális pontra, amin a nagy házban megállt, a színes babák között, türelmesen ki kell várni és a végtelenségig nyújtani azt a pillanatot.

A négyest éppen csak érinti, a kilencest eltakarja a legnagyobb, és a nyílvessző megáll kicsit a tizenegyes előtt. Eljön a pillanat, amikor a mellkas megszelídül, a karok és a lábak abbahagyják a kalimpálást és Karine homlokán kidagadnak az erek. Eljön a pillanat, amikor csak az idő lüktetése töri meg a csendet, amikor az ajtónyílásban megjelenő szülők mosollyal jutalmazzák tettét és még egyszer leköpik a kis ringyót.

Valenciennes-röl...

   Valenciennes-be szinte a véletlen sodort bennünket. 6 év Isztambul után vissza kellett jönni Franciaországba: a külföldi szerződések általában maximum kétszer 3 évesek. Gilbert-t várta a Bordeaux melletti előző munkahelye, az Óceán és a legendás borvidék (nem szerette a bort, egy kortyot se nyelt le...), de inkább az ország legészakibb csúcsát választottuk, amelyből csak Lille volt ismerős, az is csak futólag. Hallomásból úgy tudtuk, hogy ez Franciaország egyetlen vidéke, amely híres az itt lakók nyílt, vendégszerető, kellemes fogadtatásáról, ami Libourne után nagyon elkelt volna. S nem is csalódtunk!

   Már az első élmény is kellemesen lepett meg bennünket: alig ment el a sokat látott holmijainkat szállító kamion, csengetnek az ajtón. A nyílásban még ismeretlen szomszédunk : "Bizonyára nem került még elő a konzervnyitójuk, jöjjenek át ebédre!" Máig is tartó barátság lett belőle... S az efféle kellemes benyomás számtalanszor igazolódott az immár 19 év alatt.

* a fenti kép a városi könyvtárban őrzött számos kodex egyikéből való : Szent Amand életéről szól a XII. századból.

folyt. köv.

El Goléa, Timimoun...

   Az igazi utazást, az egzotikumot mindenképpen a Szahara jelentette. Még az idő is más ritmusban folydogált a sivatagban, sőt, időnként mintha meg is állt volna... Legmesszebbre a Timimoun nevű oázisig jutottunk el, ahol a fenti képen látható színben vöröslik a homok is. A házakon szinte nincsen nyílás, az ajtókon hétrét görnyedve lehet belépni. Minden árnyéknak értéke van. Az emberek ernyedten üldögélnek a falak tövében, szinte arra sem véve a fáradságot, hogy a szemük, szájuk körül hemzsegő legyeket elhessentsék. Ez már szinte a fekete Afrika, de egy bizonyos sivatagi fekete Afrika...

   Másik távoli élményünk El Goléa-hoz fűződik, félúton Ghardaïa és Timimoun között. Csodálatos és óriási oázis. A pálmaliget minden négyzetcentiméterét művelik: kis kertekre, sőt zsebkendőnyi búzatáblákra bukkan a sétáló a fésűs zsilipekkel működő, öntözött zöld tengerben.

  Itt ért bennünket életünk első homokvihara is. Addig csak hallomásból ismertük, nomeg néha Constantine-ig is elhordta a sirokkó a finom homokot kóstolóba. Az oázison kívülre indultunk kis kirándulásra egy sivatagi tóhoz. Egyszerre minden előzetes figyelmeztetés nélkül feltámadt a szél és egy szempillantás alatt vastag homokfelhőbe burkolt bennünket: eltűnt az ùt, 1 méternél tovább nem láttunk. Az autót is befújta 30-40 cm mélyre, szemünk szánk tele lett az egyszerre szúróssá vált finom homokkal. Jobb híján bemenekültünk az autóba, mást úgy sem tehettünk. Meddig tartott a tehetetlen várakozás? Igen hosszúnak tűnt. Egyszer csak, honnan, honnan nem, kivált a homokfelhőből egy kis teherautó és kihúzott bennünket a csávából. Ők a "ködben" is felismerték az irányt, látatlanban is látták a kis köves utat, amiről letérni a homokba temetkezés veszélyét jelentette...

folyt.köv.

Egy cserép kaktusz

   Ezek az óriási kaktuszok kerítés gyanánt is szolgálnak a házak körül: be kell vallani, meglehetősen hatásosan védik a portát! Ráadásul a gyümölcsük fogyasztható, bár én nem kóstoltam meg... Amúgy is volt mit kóstolni, elsősorban a "kuszkusz" nevű nemzeti eledelt, aminek sok változata létezik a Maghreb országaiban. Szomszédunk is meghívott egyszer bennünket : egyszerűen körül kellett ülni "törökülésben" (ugyan az araboknak nem sok köze van a törökökhöz, akik életem másik nagy fejezetét képviselik...) a nagy tálcára helyezett tálat és mindenki szedegethette az ujjaival belőle a húst és egyebeket...

   Megkóstoltuk a dromedárhúst is egy oázisban, ahol más húsfajta nem akadt. Az íze nem rossz, bár édeskésebb a mi húsféléinknél. A disznón kívül egyébként ugyanazt eszik, mint Európában.

   A datolya a másik nemzeti eledel, számos receptje létezik. Legfinomabb azonban a napon érlelt, mézédes. Küldtem belőle volt diákjaimnak is egy nagy csomaggal Szentesre...

folyt. köv.

Âge mûr... * Beérés?... de hova?

   Egyik fényképész barátom a tavasszal végre megjelentette az évek óta dédelgetett fotóalbumát meglehetős sikerrel. Nekem is nagyon tetszenek a fotói, 25-től 60-on túli nők, többségük először állt ruhátlanul lencse elé. Ráadásul megkérte mindegyiket, hogy pár szóban foglalja össze a rendhagyó élményt. Kivétel nélkül pozitiv visszhangot kapott modelljeitől. A szövegek többnyire ugyanolyan megindítóak, mint a képek. 
   Ezt a rajzot egyik egyik képe ihlette, szabadon...

Sivatagi ötcsillagosok

   Sivatagi kalandozásaink során sokféle szálláson megfordultunk: a nagyon kényelmes tengerparti szállóktól a katonák által kölcsönzött méretes sátorig, amely alatt több mint tízen szorongtunk, mint a szardíniák a dobozban...

   Biskrába iskolai szünet alatt érkeztünk és már csak egyetlen nagyon szerény szálláson maradt hely. Kaptunk a ritka lehetőségen. Amikor a kulcsot kértük, a tulajdonos azt felelte: várnunk kell egy kicsit, mert épp egy másik vendég vitte el (az egyetlen kulcsot, amely mindegyik szobára használatos volt...). Mondanom sem kell, hogy éjszakára minden elmozdítható bútort európai bizalmatlansággal az ajtó elé hurcoltunk...

   Touggourt, El Goléa, Timimoun, Ghardaïa mind megmaradt elevenen, főleg az illatok, a símogató meleg (természetesen nem a rekkenő nyár kellős közepén utazgattunk), a kényelmes, pálmaligetre néző, erkélyes szobák, hogy a Földközi-tengert ne is említsem. E. bizonyára élénken emlékszik minderre...

   A fenti fénykép is egyik "szállodánkról" készült : jobb híján nomád sátorban aludtunk egy baráti belga házaspárral. Még örültünk is a váratlan egzotikumnak. Az egyetlen probléma az ajtó gyanánt szolgáló lebegő szőttes, főleg ha fúj a szél ! Reggelre szemünk, szánk tele volt homokkal, még fogunk alatt is az ropogott...

folyt. köv.