A két levél között alig több, mint három hónap telik el. Mégis, mintha nem ugyanaz a személy írta volna mindkettőt... Hová lett az első óvatos, majdnem hidegfejű józan mérlegelése, leckéztető bölcselkedése? Valami végigsöpört azóta az óvatos úrleányka szívén, aminek talán a beteljesült szerelem a neve?...
Nagykároly, 1846. október 21.
Én, megvallom, hogy szeretem önt, jobban, mint bárkit; de én nem merek bízni magamba, hogy azt érezni fogom később is, midőn többszöri összejövetelünk és kölcsönös megismerkedésünk tán oly színben fog egymásnak mutatni, mely nem lesz arravaló, hogy szerelmünket megerősítse. És, ha éppen való az, amit egy író mond, hogy : nincs a szerelemnek hatalmasabb gyilkosa, mint a megszokás. Ez engem elrémít, mert inkább távol egymástól egy vágyteljes életet, mint közömbösséget egymás mellett! (...)
Óh, ha ön oly szenvedélyes nem volna. Mindig féltem az ily szenvedély lángjaitól, mely éppen heves lobogása által, nemcsak mindent, ami a közelébe jön, hanem csakhamar önmagát is felemészti. (...)
1847. február 8.
Óh, lásd, úgy szeretlek én, mint lelkem mennyországát, földi üdvösségem teremtőjét. Ha téged nem bírhatnálak : elsötétülne életem, de kínos éjjelét nem vigasztalnák csillagok; a fájdalom széttépné szívemet, és szabadulásérti könyörgésem az átok visszapattanó szavai lennének. - Most tudod, mennyire szeretlek, tudod, mennyire bírod szívem, lelkem minden érzeményét... De hátha talán elveszti becsét szerelmem már most előtted, mert tettszomjú lelkednek nem kell érte küzdeni... Óh, irgalom! mondd, hogy mégjobban szeretsz! (...)
in "Magyar szerelmes levelek 1528-1944" Gondolat, 1976
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése