Az "Iszony" Németh László számomra legkedvesebb regénye. Sokáig tartana fejtegetni, miért. Eleinte inkább ösztönösen tartottam a legjobbnak a három nagy regény közül (Iszony, Bűn, Gyász), nem annyira tudatosan. Idézem inkább Illés Endre róla szóló cikkének egy részletét:
"Hát miként kell olvasnunk az Iszony-t ?
Higgyünk Németh Lászlónak : Kárász Nelli házasságának története az érzékenység és kiválóság szenvedése a közönségesség zsíros ujjai alatt. Az Artemisz-héj alatt ez a mag bújik meg. Égő s végül elégető robbanás.
De a magban egy még forróbb magot találhatunk. Azt a vallomást, mely már a nápolyi Museo Nationaléban jelentkezett a vadóc Artemisz-szobor láttán : a "nővéreim összegezett arca". Az "iszony", az Artemisz keltette képzettársítás "szinte pillanatok alatt harapózott egy sokkal általánosabb érzés - az egyetemes emberborzalom felé, amely bizonyára nemcsak bennem van meg, sajnos elég nagy mértékben, hanem az egész Nelli-emberiségben, amelyet az élet a kedélyes Takaró Sanyik hol maróbb, hol lagymatagabb ölelésébe vetett." (...)
Az Iszony Németh Lászlónak nemcsak legtökéletesebb, egybeforrott regénye - Móricz Zsigmond évtizedei után az új magyar prózairodalom hibátlan, feszes remekműve. De nem lett volna az, ha csupán az "ágybeli viszony" regénye volna.
Kárász Nelli vallomása tágabb, szorongatóbb világ : "Olyasmit éreztem, hogy az is lehet szép : egyedül lenni a világban. Az ember tesz, és nem érti senki, föláldozza magát, és nem veszi észre senki, boldogtalan, és közben olyan kemény és ragyogó, mint feje fölött a csillagok."
Azt hiszem, Illés Endre értette meg a legjobban.legpontosabban Kárász Nellit.
VálaszTörlés(Nekem egyébként az Irgalom a kedvencem.)
Nekem írói, irodalmi szempontból volt kedvencem az Iszony. Különben K. Nelli hidegsége gimnazista koromban (amikor olvastam) nem volt túl rokonszenves, sőt, majhogynem sajnáltam szegény Takaró Sanyit... Ráadásul ismeretségi körömben létezett szinte ugyanez a séma, szerencsére nem ugyanilyen végszóval!
VálaszTörlés