"Itt van május 1-e, énekszó és tánc köszöntse..."

Emlékszem még gyerek- és fiatalkorom látványos és kötelező május elsejei felvonulásaira. Még Leningrádban is meneteltem egyszer a Pedinsztyitut soraiban, bokáig hóban, jeges szélben...

Az 50-es években, vidéken, főként faluhelyen, esemény volt a felvonulás, mi, gyerekek, a kötelező jelleg súlyát sem éreztük annyira, inkább örültünk a mozgalmas napnak, melyre már előző este készültek az emberek : a házak kerítését virágzó és illatozó orgonával, piros és nemzeti színű zászlócskákkal díszítették. Emlékszem, még a 60-as évek elején is fúvószenekar ébresztette a lakosságot napkeltekor, a csillogó rezesbanda végigvonult minden utcán! Utána jött a java : iskolások, sportolók, a dolgozó nép felvonulása és az elmaradhatatlan beszédek, amiket már előre el tudtunk volna mondani, a múlhatatlan sorrendben, kezdve hálánkkal nagy testvérünk és gondviselőnk, a Szovjetúnió, majd szeretett pártunk iránt, folytatva eredményeink ecsetelésével, melyek évről évre csak javulhattak. Mindenki türelmesen és szórakozottan várta a végét, azzal a némileg zsibbasztó, de végül is nem túl fárasztó érzéssel, hogy a gondolkodás, a választás fejtörő gyötrelmeit levették a válláról, odafönt lelkiismeretes családfőként gondoskodnak a mindennapiról, bele sem avatva a lentieket a dolgok intézésébe.

Mindenki azt várta, hogy odaférjen végre a pecsenye- és kolbászsütő lacikonyhákhoz (a hot-dog mint akkor még ismeretlen imperialista behozatal nem létezett), vegyen a gyerekeknek nyalókát vagy léggömböt és megnézhesse a lóversenyt vagy a szomszéd falu csapata elleni focimeccset. Egy biztos, hogy mindig meleg, napos idő volt...