Mindkét vers az 1946-ban, a költő halála után két évvel megjelent Tajtékos ég c. kötetből való.
Mintegy visszhangként összecsengenek.
GYEREKKOR
Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál.
1944. január 25.
MIVÉGRE
Felnőtt vagy, - szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza - szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre, és beszélj az égre.
Nem tudsz már? - kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél? -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.
1941. marcius 15.
Mintha tudta volna, mi készül. Régebben is volt egy ilyen érzésem, és most megerősítetted.
VálaszTörlésIgen, megérezte bizonyára. Ezekből a versekből tragikusan hiányzik a szépség nosztalgiájának vígasza...
TörlésMég a szépséggel sem vigasztal, marad a hideg tény.
VálaszTörlésIgen és a gyermekkor vissza nem hozható messzesége: a háborúsdi véres valósággá lett...
Törlés