Kérdések

még egy kép az enyémekből... (az üvegen fényképező kezem árnyéka)

   Ma engedélyeztem magamnak szinte az első szabad délutánt. Igaz, nem teljesen szabad, hiszen az elmúlt napok, sőt egy-két hét megfeszített tempója  -  no és az esős idő  -   miatt el kellett hanyagolnom a kertet, a házat is... 

   A kiállítás megnyitójára sem tudtam elmenni, mert egy másik, fontos évzáró közgyűlés fedte a programot. Nem lehetett elmulasztani, lévén, hogy titkári minőségben ügyködtem ott. Viszont szombat-vasárnap délután már elmentem a tárlatra ügyelni. Igy most szerdáig, a következő ügyeletig itthon maradok, hogy megpróbáljak megbirkózni a felhalmozodott tennivalóval. Végetérhetetlen körtánc.

   A napsütés is visszatért tegnap délután. Nem tudok neki "felhőtlenül" örülni, mert máris viharokat rebesgetnek az előrejelzések. Mindenesetre kiteregettem egy mosógépnyi pulóvert és egyebet, mert téli ruha járta az elmúlt hetekben. Talán lesz időm még a gyepet is lenyírni, mielőtt megered... Állandó stressz és sürgetés az életem.

   Az ügyeletre vittem egy kis munkát: nem szeretem csak úgy számlálni a múló órákat. Azért beszélgetésre is maradt idő a betévedő látogatókkal. A kiállítóterem a városháza halljából nyílik, a főtéren. A hét végén naponta 200-250 személy járta körül a mintegy száz kiállított képet, kisplasztikát.

    Kb. 20 tagja van a csoportnak, színvonalas amatőrök, fél-amatőrök. Olaj, akvarell a leggyakoribb technika, újabban sokan fordulnak a pasztell felé. Egyedül csak én csinálok aktokat mostanában. A városban rajtunk kívül még vagy 3 csoport működik: nagymúltú művészeti hagyományai, szép múzeuma van (Watteau, Carpeaux szülővárosa, hogy csak a leghíresebbeket említsem). 

    Két 20 év körüli fiatallal érdekes beszélgetés alakult ki (szeretek fiatalokkal beszélgetni, nyilván még megboldogult tanár-korom csökevénye..). Egyikük festeget, a másik verseket ír. Felvetettem a "veszély-küszöb" témáját, vajon ők mit gondolnak róla? Nem utolsó sorban, hogy elgondolkodjanak, s arra biztassam őket, ne elégedjenek meg azzal, amire máris képesek. Hogy mit hívok veszély-küszöbnek? Meggyőződésem, hogy nem lehet értékálló, valódi művet létrehozni bizonyos kockázatvállalás nélkül. Bele kell mélyedni, nagyon mélyre ásni, belső világunk legmélyéről hozni fel azt az ércet, amiből az alkotás készül, bármely műfajban. Enélkül felszínen kapirgáló, könnyű rutinos, esetleg becsületesen közepes munka lesz belőle, mely többnyire tetszik is a nagyközönségnek. A tárlaton például legnagyobb sikere a fényképnél is élethűbb pasztell-kiscicáknak és egyéb állatoknak volt, melyeket egyik kollégám igen színvonalasan  -  egyáltalán nem giccsesen  -  művel! Rutinos technika, avagy technikás rutin, kétségkívül tehetséggel. Szerintem nem lehet megelégedni csak a technikai bravúrral, akkor is, ha kevesen képesek rá s ha valami könnyen megy, akkor kell meghúzni a vészcsengőt! A kockázatvállalás olyan, mint a szakadék mélyére pillantani... Hívogat, el is nyelhet, mint sok nagy művészt (Schumann, Van Gogh, Faulkner, Camille Claudel stb, stb, stb...), de sokan meghátrálnak a szakadék szélén, s maradnak a biztonsági övezetben.

Mit mondjak? Én magam is.