Egyre többet cikkezek a gyerekkorról... Gondolom, szerepe van ebben az idő múlásának felettem. Hatására tudvalevően közeledünk lassanként a kiindulóponthoz, hogy a kör bezárulhasson... Persze, tapasztalatokkal sokkal gazdagabban.
Az is lehet, hogy csupán életünk ritmusa lesz sokkal lassúbb, fáradékonyabb, felelősek is egyre inkább csak magunkért leszünk, majd ezt is mások veszik kezükbe, s akkor ismét a csecsemőkori boldog (?) felelőtlenség állapota szakad ránk... Remélem, ez még messze van, de anyámat pont egy éve érte el. Azóta is kísért ez a gondolat, ez a kép.
A gyerekkorba kalandozok vissza, az emlékek felélednek, hiszen ebben a korban mélyebbre vésődtek, lévén az emlékezet még nem túlságosan megterhelve. Szinte állandóan szembesítem magam az akkori énemmel. Mit valósítottam meg elvárásaiból, álmaiból? Vészesen közeledik a számadás.
Sokan mondták már, mennyire meghatározó ez az időszak. Van, aki olyan boldog volt, hogy nem tud elszakadni tőle, s örökké kielégítetlen felnőttként sóvárog utána. Másnak a gyerekkor tengernyi szenvedés színtere volt, melyet rokkantként cipel magával.
Szerencsére itt is létezik arany középút. S minden szenvedő gyerekből sem válik depressziós vagy bűnöző felnőtt. A már (általam) sokat idézett neuropszichiáter Boris Cyrulnik mondja, hogy minden attól függ, van-e a gyerek körül egy "szeretet-referens", akár családtag, akár idegen, akiben a gyenge növényke megkapaszkodhat, s hatása alatt átélheti azt a bizonyos "résilience"-nak keresztelt folyamatot, melyben "meggyógyíthatja" önmagát (azt hiszem, M.o-n csak angol nyelven kapható "Resilience" címen). Saját tapasztalata szülte az elméletet. 1944-ben, 6-7 éves korában, egész családját a halálba deportálták, ő maga úgy menekült meg Nice-ben, hogy elbújtatták a szomszédok egy szobában, ahol napokig forgott az asztal körül a sötétben, hogy megkapaszkodhasson a valóság egy szikrájában...
én is...
VálaszTörlésNéha úgy meg tudom sajnálni
azt a szegény kisgyereket
aki voltam
Pedig sose panaszkodtam
De most itt kucorog
és nyüszit bennem
Mióta öreg lettem
Megrendítően igaz, Aliz.
TörlésÖregedve, egyre inkább a bennünk kérdező, esetleg "kucorgó, nyüszítő" kisgyerek felé fordulunk...
Nem tudom igazából mit is akartál mondani, csak elolvastam, és megilletődtem a gyerekkori emléken: a napokig forgással mentette az ép eszét...
VálaszTörlésén úgy tapasztalom, vannak képzelt gyerekkori sérülések, amit szinte takaróként húznak a lustaságukra néha, és vannak el nem feledhető, de soha ki nem mondott, homályban tartott lélekszakító bénító megtörtént tragédiák, amik feldolgozatlanul gyötrik az embert...különösen, ha olyanvalakitől kell(ett) elszenvedni a gyerekkori traumát, akiben elsődlegesen kellene bízni!
Nem tudom, hogy lehetne megtalálni azt a fajta rugalmasságot (amit már emlékszem emlegettünk régebben is), ha nincs egy felnőtt épp arra, egy szeretet-referens, csak olyanok, akik maguk is sérültek, és nem tudnak szeretni...
épp most olvastam, amit Feldmár mondott: "- A baj általában az, hogy ha bántottak, az olyan mintha leszögeztek volna téged. Elveszted a fonalat, az életed fonalát. Mert attól a pillanattól kezdve, hogy bántottak, túlélni kell, nem pedig élni. Főleg, ha nem volt körülötted senki, akinek a karjaiban sírhattál volna, és elmondhattad volna neki, hogyan szégyenítettek meg, vagy hogyan bántottak meg. Az igazi trauma az,hogy amikor bántanak, akkor egyedül vagy, nem tudsz beszélni róla. Akkor ott hagyod magad abban a pillanatban, és úgy csinálsz, mintha semmi sem történt volna. Tehát van egy törés az életedben. Valahogy mégis menni kell előre, mert mindenki azt mondja, hogy fel kell nőni, dolgozni kell, meg kell házasodni, és te csinálod.De mintha egy gumikötél lenne a derekadon, ami folyton visszahúz oda, ahhoz a ponthoz. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Regresszió nélkül nem lehet visszamenni oda, ahol leszögeztek téged.Mert mi magunk tudunk visszamenni oda érzelmileg, ahol bántottak, és megsiratni, meggyászolni azt, ami történt. Azt, aminek nem szabadott volna megtörténnie, mert nem érdemeltük meg. Ha ezt át tudod élni abban a mélységben, ahol történt, az olyan mintha kivennék a szöget. És azután vissza tudsz térni oda, ahol most vagy, és az életed ugyanaz lesz, csak könnyebb. Elmúlik az érzés, hogy valami állandóan vissza akar húzni. Valahol, valakinek a karjaiban vissza kell menni oda, ahol bántottak, kihúzni a szöget, és máris röpülhetsz."
Kedves Kati, hogy mit is akartam ezzel a kis eszmefuttatással: épp most töröm a fejem egy kisebbfajta - szinpadra szánt - szövegen, melyben 4-5 felnőtt visszatér a gyerekkorára: milyen súlyos vagy könnyű az a poggyász, amit cipelnek, s amiben a gyerkkoruk rejtőzködik... Az első ilyen szövegem, a "Vénasszonyok nyara..." (2011) mintájára készülne, több hangra, de egy szereplő játszaná mindet, mintegy egymásnak felegetve.
TörlésAz általad idézett Feldmárnak teljesen igaza van! Ez a pszichoterápia célja tuladonképpen, a "szög kihúzása". B. Cyrulnik a maga "résilience"-ával azt tanulmányozza, hogyan regenerálódhat valaki nagy trauma után is, ha valakiben, valamiben megkapaszkodhat.
köszönöm a választ,
Törlésés sok sikert a darabhoz:)*
Egyelőre csak ötlet formájában létezik!
Törlés"Az igazi trauma az,hogy amikor bántanak, akkor egyedül vagy, nem tudsz beszélni róla."... -Feldmárnak megint mennyire igaza van! Minden időre, legyen az gyerek,-kamasz vagy öregkor, ez így van.
VálaszTörlésHa pedig kihúztuk a szöget, az a fájdalmat büszkeségre és önbecsülésre váltja.
Azt vallom, (lehet, csak mert a győzelmek és sikerek messze elkerültek), hogya kudarcokból, a nehézségekből, ha jól jövünk ki, többet okulunk és boldogabbá válunk.
Mondom ezt persze úgy, hogy csodás gyerekkorom volt.Ez bizony életre szóló biztonságot, hátteret tud adni a derűre és pozitív gondolkodásra való "hajlamhoz":)
rhumel
Természetesen, trauma nemcsak a gyerekkorunkban érhet bennünket. Ha ezzel a boldog háttérrel érkezünk, bizonyára könnyebben ellenállunk egy "megsemmisítési akciónak", és ha sikerült, megerősödünk az effajta kisebb-nagyobb győzelemtől - mert győzelmet is jelent a rosszakarat, a rossz sors felett. Ha kibeszélhetjük magunkból - újabban a "kiírást" is javasolják a terapeuták - az nagyon sokat tesz! Egyetértünk, kedves E.
TörlésÓvodába és első osztályba a nagymamámtól jártam( 400 km), nem a szüleimtől családi okok miatt. Se ide, se oda nem tartozónak éreztem magam. Hiányzott a biztos háttér. Nagymamám jó volt, de bizonyítani akart, hogy jó embert farag belőlem...Az a faragó nekem annyira nem tetszett, hiányoztak a szüleim, az otthon, vendégségben éreztem magam, ami biztosan negatívan hatott rám akkor és később is.
VálaszTörlésNem vagyok ugyan szakértő, de néha ellenállhatalanul belekeveredek a "botcsinálta" pszichológus szerepébe, előre is elnézést mindenkitől! Mentségemre legyen mondva, analízisem első tárgya én magam vagyok!
TörlésÉva, azt hiszem, sok felnőtt szenved attól a bizonyos "abandon" (elhagyás, elvesztés) szindrómától, amit sokszor egészen kis korban átélünk, amikor attól félünk, hogy szüleink valami módon egyszercsak eltűnnek az életünkből (pl. az erdőben elhagyott gyerekek sok meséje). Sokszor felnőtt korban is elkísér abban a formában, hogy nehezen tudunk megbízni, hinni valakiben, állandóan attól tartva (sokszor nem is tudatosan), hogy elhagy bennünket...
Szeretem, ha elemzel valamit.
TörlésÉn bizonyára tudtam, hogy nem hagynak el végleg, de a mindennapjaim csak úgy a levegőben voltak. Emlékszem egyszer teknőben fürdettek a konyha közepén( Békéscsabán), és váratlanul megjelent anyu az ajtóban( Egy Sopron melletti faluból érkezve). Milyen boldogság volt! Lehet, hogy nagymamám tudta hogy jön, csak nekem nem mondták. Vagy azért, hogy meglepetés legyen, vagy azért, hogy ha valami közbejön, akkor nem legyek csalódott.
Mindenesetre bennem van bizonyára a gyerekkornak ez a köztes állapota.
Sokszor volt úgy régebben, hogy a gyerekeknek nem magyaráztak meg valamit világosan - vagy egyáltalán nem - s ebből adódott a bizonytalanság, sőt néha a veszély érzése is. Pedig csak kímélni akarták őket, esetleg úgy tartották, hogy nem tartozik rájuk, vagy meg sem értenék. (pl. ez volt sokszor halálesettel, temetéssel) Most meg a modern gyermeklélektan azt tanácsolja, hogy már születésüktől fogva verbalizálni kell a gyerek előtt azokat az eseményeket, emóciókat, amelyek meg nem értése fenyegetően hat rájuk. Pl. ha kimegyünk a szobából, ne tegyük meglepetésszerűen, esetleg lopva, hanem magyarázzuk meg miért, és hogy mindjárt jövünk: a gyerek tényleg megérti és türelmesen vár. De becsapni nem szabad, mert aztán nem hisz nekünk!
Törlésez nagyon igaz, sajnos még ma is tapasztalok sok olyan szülőt van(sőt hivatásos gondozó is), akik úgy gondolják, hogy "kicsi még, úgyse érti", és zajlik az élet vele, rajta,. semmit sem mondva róla, szegény gyerekek. Legutóbb az orvosi váróban szembesültem : egy kicsi fiú (2 év körüli játszott a váróban, távol anyukájától, majd nyílt az ajtó, anyuka felkapta a kölkét, és beviharzott szó nem hangzott el, pár pillanat múlva egetverő üvöltés: a fehérköpenyes néni meg akarta hallgatni a hátát, te jó ég! miért fontosabb még a várakozási időben is a mobiltelefont vakargatni, mint a gyerekének elmondani, mi az a vizsgálat...
TörlésBogi még nem beszélt, (sőt születése percétől) már mindig mindent "tudott", ami történik vele, hálisten ebben egyetértettünk, mindig mindent megbeszéltünk vele, ami vele történik, vagy fog történni, soha nem félt oltástól, vizsgálattól, új helytől mert tudta, mi van...
ettól függetlenül se tudjuk kikerülni a traumákat, emlékszem a bölcsi első napjai(hetei) sokkjára, a folyamatos"megvárom anyukámat"ismételgetés a várakozás alatt, a szívem ezerbetört
és egyetlen, amit adni tudunk, az élet kegyetlen helyzeteire felvértezendő: SZERETJÜK nagyon
Ha mindenki így vélné, ahogy ti! Pedig mindenképpen "jó befektetés", ha megfelelően bánunk a gyerekekkel. Első szempont a szeretet, de még jobb, ha "jól" szeretünk...
Törlés