Hankiss Elemér írásának részlete felvetette a kommentárokban a "szégyen" témáját. Többen is arra a következtetésre jutottunk, hogy túl személyes, túl nehéz lenne efféle nyilvános vallomást tennünk, "kiírnunk magunkból" a traumát. Mindez arra indított, hogy utánanézzek - még ha szükségképpen felszínes módon is - a témának pszichológusok tanulmányaiban.
Abban mindenki egyetért, hogy a szégyen és a bűntudat nem azonos állapot. Már a Hankiss-idézet többszöri elolvasása után lett egy olyan előérzetem, hogy itt inkább a bűntudatról van szó, mint a szégyenről, hiszen viszonylag könnyen elénk tárhatta. (Ő lelkismeret-furdalásnak nevezi.) Ági megjegyzése alapján vált világossá a különbség: "Ezek tényleg a legbelsőbb ügyek, ezekkel az emlékekkel mindenkinek magának kell megküzdenie, belül." Én magam is éreztem, hogy a szégyen kimondhatatlanabb, tartós méreg, míg a bűntudat "jóvátehető"...
Feldmár nagyon világosan magyarázza meg a külöbséget: "A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedeteimet."
Éppen ezért olyan nehéz a szégyentől szabadulni, mert a mélyben dolgozik, szinte kimondhatatlan. Alapjaiban támadja meg önképünket, nem érezzük magunkat alkalmasnak arra, hogy eleget tegyünk a követelményeknek. Többnyire gyerekkori feldolgozatlan trauma az indítója, sokszor nem is tudatos, megszégyenítés mások részéről, mely lerombolja önképünket. (Hányszor halljuk: "Szégyelld magad!", ahelyett, hogy a gyerek normális és nyugodt magyarázatot kapna, mélyen megszégyenítik, sokszor mások előtt is, holott néha nem is ismeri a "szabályokat"! Vagy még ennél is súlyosabb...) Vonatkozhat valami testi vagy egyéb "hibára", különbségre, melyet kipellengéreztek, nem kezeltek egészséges reakcióval. Nem beszélve a generációkat átívelő, lappangó szégyenérzetről, melyet mintegy örököltünk...
Sokat lehetne még róla beszélni. Természetesen, messziről sem tételezem fel, hogy kimerítettem volna minden vonatkozását. Mindenki tovább fűzheti a gondolatokat, saját tapasztalata, olvasmányai alapján.
Feldmár nagyon világosan magyarázza meg a külöbséget: "A bűntudattal meg lehet küzdeni, az nem olyan veszélyes. Ami megöli az embert, az a szégyen. A különbség óriási, de senki nem akarja tudni. A bűntudat arról szól, hogy mit tettem. A szégyen pedig arról, hogy ki vagyok, vagy mi vagyok én. A szégyen a lényemet támadja meg, a bűntudat csak a cselekedeteimet."
Éppen ezért olyan nehéz a szégyentől szabadulni, mert a mélyben dolgozik, szinte kimondhatatlan. Alapjaiban támadja meg önképünket, nem érezzük magunkat alkalmasnak arra, hogy eleget tegyünk a követelményeknek. Többnyire gyerekkori feldolgozatlan trauma az indítója, sokszor nem is tudatos, megszégyenítés mások részéről, mely lerombolja önképünket. (Hányszor halljuk: "Szégyelld magad!", ahelyett, hogy a gyerek normális és nyugodt magyarázatot kapna, mélyen megszégyenítik, sokszor mások előtt is, holott néha nem is ismeri a "szabályokat"! Vagy még ennél is súlyosabb...) Vonatkozhat valami testi vagy egyéb "hibára", különbségre, melyet kipellengéreztek, nem kezeltek egészséges reakcióval. Nem beszélve a generációkat átívelő, lappangó szégyenérzetről, melyet mintegy örököltünk...
Sokat lehetne még róla beszélni. Természetesen, messziről sem tételezem fel, hogy kimerítettem volna minden vonatkozását. Mindenki tovább fűzheti a gondolatokat, saját tapasztalata, olvasmányai alapján.
Világos beszéd.
VálaszTörlésÉs még mennyi árnyalata van! Többek között: hogyan lehet megkönnyíteni, esetleg még jobb, megszabadulni tőle?...
TörlésA Hankiss-féle példa valóban a bűntudatról szól. De sajnos, azt sem lehet mindig jóvátenni. Ha halogatjuk, végül kifutunk az időből és ez aztán tényleg feldolgozhatatlan.
VálaszTörlésA bűntudat eredetéből fakadóan legalább a lehetőség megvan a "jóvátételre"...
TörlésA szégyen esetében más a helyzet: nem jóvátételről van szó, hiszen nem "tettünk rosszat"...
Igen, a lehetőség megvan.
TörlésHa nem is élünk vele...
Törlésugye Feldmár Andrásra gondoltál ill. tőle idéztél ...(én újabban őt elég óvatosan "kezelem")
VálaszTörlésIgen, köszönöm, Aliz (a gép francia klaviatúrája javította át automatikusan neki tetszőre...)
TörlésÉn is!
TörlésNéha viszont - ha nem is eléggé "tudományosan strukturáltak" - találóak az elemzései (már amennyire ismerem, vagyis elég felületesen!)
Törlésmindent elmondtatok már, feleslegesnek érzek bármit hozzátenni ebben a körben
VálaszTörlésmégis - megkockáztatva bármit -,
igen: Hankiss múló lelkiismeret-furdalásnak nevezi, mert ő annak érzi, más ugyanezt a szitut szégyenteli emlékként élheti meg...
saját egyéni karakterünkön, a személyiségünkre jellemző reagálási módokon igen nehéz változtatni.
én nagyon nem szeretem, amikor "tudományosan" általánosítanak, és kategorizálnak (hát még, ha méricskélés is indul, hogy kinek van jobban igaza)
én is úgy gondolom, van átjárás a szégyen és bűntudat között , nem mindig van jól elkülöníthető különbség a kettő között ...játék a szavakkal: nem minden bűntudat szégyen, de minden szégyen bűntudat
és persze továbbgördítve az általad elindított gondolatot: saját életünkben megannyi esemény: pl. mikor lelketlen kiöregedett tanár túlreagálva letaglóz a szavaival, mert "büntetni" akar, mire te a föld alá süllyedsz, ő pedig lelkiismeret-furdalás nélkül továbbtrappol, mint elefánt, mert nincs szeme finomabb részleteket is észrevenni, ...
mekkora a különbség : Hankiss anyja az integetésével nem szégyenít meg, mégis nevel,
Törlésegy pedagógus pedig azzal akarja fényezni magát, ha valami általa hibának vélt dolgot lát, megszégyenít, kigúnyol
Talán a különbség lényege mégis abban van, hogy a bűntudat belőlünk (tettünkből) indul ki, lehet, hogy a másik nem is tud róla (itt az anya). A szégyen pedig a másik által jön létre, kinek tekintete, szava, tette annyira hat ránk, hogy megtámadja, esetleg meg is semmisíti "önképünket"... Erre nyilván egyénenként különbözo lehet a reakció: a pszichológia nem feltétlenül uniformizál, de ha tudományos akar lenni, bizonyos rendszerezésre szükség van.
VálaszTörlésAz általad említett "lelketlen kiöregedett tanár" reakciója pl. tipikus példája a tartós traumát (szégyenérzetet) okozó magatartásnak. Elképzelhető, hogy saját sebeket igyekszik gyógyitani más megalázásával, mely bizonyos "teljhatalom" érzését kelti benne...