Kapaszkodó

   Az imént ment el az egyik legközelebbi barátnőm (több mint tíz év van köztünk, ő még fiatal). D.u. 3 óra felé érkezett, azóta folyt a nagyon intenzív beszélgetés kb 4 órán át.

   Bevallom, kisebbfajta izgalommal vártam a találkozást. Nem rég jött ki a kórházból, egy jó hete ébredt fel a kómából, mely alaposan megtervezett és végrehajtott öngyilkossági kísérletét követte. Záporoztak bennem a kétségek: vajon hogyan történik majd a viszontlátás, az első mondatok, rögtön felvetődik-e A Téma... Lehet, hogy nem szívesen hall róla, de ha nem vetődik fel, esetleg félreértheti: úgy teszek, mintha misem történt volna, s ezáltal nem veszek tudomást élete legdöntőbb lépéséről... Mindenképpen rizikós.

   Úgy gondoltam végül is, legjobb ilyenkor a pillanat hangulata keltette intuícióra hallgatni. Amikor belépett az ajtón, kétszer is szorosan magamhoz öleltem. Benne volt ebben a gesztusban minden, amit azonnal szavakba is öntöttem: "De örülök, hogy látlak! Nagyon féltettelek, minden barátod nagyon izgult miattad... Nem is tudod talán, mennyire fontos vagy nekünk!"

   Rögtön éreztem, hogy pont ezt akarta hallani. Hogy ez az egyetlen téma, amiről szeretne szabadon, gátlások, kétségek nélkül beszélgetni. Hogy nem kell félnie az értetlenségtől, a felszínes, semmitmondó vígasz-frázisoktól, esetleg a megbotránkozástól, nem kell semmit a szőnyeg alá seperni. Meghívás volt az együtt-gondolkodásra, mert ő is szeretne sokmindent tisztábban látni, tovább lépni. Természetesen már hónapok óta rendszeresen jár terápiára egy pszichiáterhez is, szó sem lehet a szerepek megkeveréséről. Csak azt akarta hallani, hogy mennyire fontos nekünk. Kapaszkodónak.