Azután...?

   Ha minden jól megy, még két sugárkezelés van hátra a harmincból... December eleje óta mindennapos zarándoklásom ér véget (szombat, vasárnap és ünnepek kivételével) ezzel holnap. Szinte behúnyt szemmel is megtalálom az utat a -2 szintre, ahol csak mesterséges megvilágítás  -  és gondolom, kondícionált levegő  -  járja. A váróteremben (mely nem is terem, hanem nyitott tér TV-vel, magazinokkal és színes bőrfotelekkel, ivóvíz-adagolóval stb.) nem sokáig időzünk. A személyzet nyugodtan, precízen és gyorsan végzi a dolgát, szinte időveszteség nélkül. Futószalagon érkezünk a vetkőző-kabinokba, ahol megnyugtató és eléggé személytelen, diszkrét zene folydogál. Míg az egyiket kezelik, a másik felkészül a szomszéd kabinban, s így váltakozunk meglehetősen gyors ritmusban. A kezelés maga 10-15 percig tart. A megnyugtató mosoly sohasem hiányzik, neki köszönhetően embernek, s nemcsak páciensnek érezzük magunkat. "Tout va bien?" , vagyis: "Minden rendben?", majd felsegítenek a kemény és majdnem hideg műanyag lapra, melyet csak egy papírlap tesz "kényelmesebbé"...

   Azután? Ez már az új év zenéje... Ha azt mondják: "Meggyógyult", nehezen hiszem el. A rákkal szemben sohasem lehet gondtalan az ember. Évek óta megszoktam e hívatlan vendéget, mely akaratom ellenére befészkelte magát az életembe, a mindennapjaimba. Képes láthatatlanná tenni magát, de elfeledkezni róla képtelenség. Sőt, furcsa módon feléledne bennem a régi félelem ettől a talán legalattomosabb betegségtől, a rettegés, mely furcsa módon elmúlt, mihelyt a diagnózist kimondták: nem kellett már attól félnem, hogy "elkapom", hiszen "megvolt", sőt, gyógyító szándékú kezekbe kerültem, s nem egyedül kellett vele megbirkóznom... Milyen furcsa, érthetetlen is az emberi pszyché...