Párizsi kiruccanás...

    Kint esik, valami daraféle szitál zajosan a kis piros kerti asztalon.

   Megebédeltem, a szomszédasszonyomnak is vittem egy kis kóstolót a tegnap főtt csirkecombokból, miután tőle levest és friss salátát kaptam előző este. Igyekszem pihenni egy keveset, mert holnaptól kezdve szinte minden napra jut valami program, kellemes is, kellemetlen is.

    Péntek d.u. Párizsba utaztam, érdekes összejövetel várt rám még aznap este. Igenám, de már napok óta kenegettem a bal lábam gyulladásgátló kenőcsökkel, melyek kb. annyit értek, mint halottnak a szenteltvíz. Begyulladt egy ér kezdődő trombózissal. 

   A szombat-vasárnapot a gyerekeknél készültem tölteni, már előre örültünk neki. A szombat majdnem egész napját azonban egy meudon-i klinika sürgősségijén türelmeskedtük végig a fiammal. A doppler után kb 4-5 órát vártam, hogy egy orvos megnézze a lábam és kiírja, ami kellett. Közben sok beteg vonult el a szemem előtt, néhányan félholt állapotban. Hozzájuk képest én nem voltam igazán sürgős eset. Egyikük, idősebb nő, különösen kísért máig is. Hordágyon érkezett. Még soha nem láttam ennyire sápadt arcot, a szája is FEHÉR volt... Ha a szeme nem mozdult volna időnként, azt hihettem volna, már nem él. Miután felvitték egy kórterembe, az asszisztens megjegyezte: "elle est en fin de vie...", vagyis: "a végét járja..."

   Mondtam a fiamnak, mennyire sajnálom, hogy itt kell töltenie miattam kevés szabad idejét. Vígasztalt: nem baj, legalább kibeszélgethetjük magunkat. Igaz, hogy ezt viszont mindeketten mindig nagyon élvezzük.

   Kaptam egy pár érszorító harisnyát és 10 injekciót, melyet naponta kell hasfalba beszúrnom. Ez is felfedezés számomra, még eddig nem szurkáltam magam. Mindennek van  kezdete.