A nosztagia mint az írás melegágya...

Francia blogomon nemrég írtam erről a témáról.

Ahhoz, hogy kilépjen az ember a tehetetlenség béklyójából és engedjen az írás vágyának,   ellenállhatatlan ösztönzés kell, valami olyan állapot, ami egyszerre táplálja a közlési vágyat, de méginkább azt a pezsgőfürdőt, melyben megmerülhetünk és szinte magától íródhat vágyaink lecsapódása. Ritka öröm, ha sikerül elérnünk. 

"L'écriture n'est pas une fin en soi, elle est la nostalgie d'un ravissement." 

Nemrég akadtam Yasmina Reza francia írónő mondatára és mélyen megérintett, mint amikor egy evidenciára bukkan az ember. Hogyan is fordíthatnám magyarra?

"Az írás önmagában nem cél, hanem egy bűvölet nosztalgiája." 

Valahogy így, bár lehetne rajta csiszolni, farigcsálni a végtelenségig. A "ravissement" szó rengeteg árnyalatot képes kifejezni. Itt pl. egy olyan állapotot, amit a "flow" ad át talán legjobban.

Ki innen, ki onnan meríti a hozzávalókat. Ami engem illet, egyre többször fordulok vissza a múltbeli hangulatokért. Nem annyira a helyek, egy-egy egzotikus táj vagy utazás ringat ebbe az állapotba, hanem hangulatok összesége. Mitől voltam boldog vagy boldogtalan abban a pillanatban?...

Ebben a hangulat-koktélban benne van a levegő meleg simogatása vagy csípős hidege, esetleg nedves őszi illatoktól terhes melankóliája, ujjaimban a síma vagy érdes felületek emléke, lábam alatt a forró homok vagy az üdítő hullámok, esetleg a tavaszi fű selyme... S nemcsak a vasárnapi galambleves utánozhatatlan íze, illata, aranyló karikái, hanem az asztal körül ülők tekintete...