Adrenalin

   Második hete vagyunk (majdnem teljesen) szabadok. A vendéglők nyitva, a mozik is nemsokára, kb. 1 hét múlva. Találkozhatunk szinte korlátlanul, még a franciák számára nélkülözhetetlen tüntetéseket is engedélyezik, kb. ötezer főig, de ki tudja azt ugyebár közben megszámolni?...

   A nyitással együtt a stressz is újra megjelent, szorongatóan, kis céduláival, hogy el ne felejtsem a hirtelen felszaporodott meghívásokat, összejöveteleket, telefonokat ("Eljöhetnék egy kávéra, kis beszélgetésre a teraszodon?" esetleg: "Eljönnék X.Y-nal, ne készülj, hozzuk az ebédet is!"), felhívni ilyen-olyan javítót, elolvasni egy kéziratot, amelyről a véleményemet kérdezik, az orvost, mielőtt szabadságra megy, legalább félórát szentelni szomszédasszonyomnak is, aki egy óriási fej friss salátával csenget be, stb. stb...

   A karantén alatt minden nyugodt mederben folydogált. Biztosak lehettünk benne, hogy a következő napok egy az egyben hasonlítani fognak az előzőekre. Még a napsütés is hozzájárult az egyhangúsághoz (magában véve is nagy ritkaság, hogy kitartson ilyen hosszú ideig). Az is igaz, hogy a nyugodt egyhangúság lassanként letargiába ment át, mint a legtöbb ingerszegény állapot. Legalábbis számomra. Voltak, akik megtalálták benne az egyensúlyt, az örömet is, és képesek voltak alkotni vagy legalább a szekrényükben rendet teremteni. Én ilyenkor tengődök. Ezerszer jobban inspirál a körülöttem nyüzsgő élet!

   Most rámszakadt újra a sok tennivaló, nem panaszkodhatok! Sok elnapolt dolog, hiszen nem intézkedhettünk, olyan is, amit megtehettem volna (írás, rajzolás, pakolás), de nem volt hozzá se kedvem, se energiám. Hát tessék, újra itt az adrenalin-szint emelkedése, ami a munkához kell!