Nem ismertem ezt a Váci Mihály verset. Bodó Klári hívta fel rá a figyelmemet, ezúttal is megköszönöm neki.
Magamra ismertem benne, elég jól. Talán segít megvilágítani helyzetemet az előző blogbejegyzést illetően, melyet egyesek tapintatos meg nem értéssel olvastak (melyhez természetesen teljes joguk van!) a blogomon és a Facebookon is.
Mert mi is az otthon, a haza, s tágabb értelemben a hazaszeretet? Az anyanyelv mély gyökerei? Lehet-e máshol (Váci esetében "mindenhol") otthon érezni magunkat, feltéve, hogy befogadjanak?
Eszembe jut Márai Sándor, aki hosszú, végleges száműzetésében magyarul írta meg művei (sőt, valószínűleg legjobb művei) nagy részét: számára a magyar nyelv volt a haza, az írás nyelve. Pedig több nyelven is beszélt. Nekem pedig egyenesen a francia nyelv segített némileg túllépni az irodalmi nyelvet illető kamaszkori gátlásaimon, melyeket hajdani kedves tanárom rövid, de egy életre hatásos kritikája váltott ki... Máig is hatásosan.
Váci Mihály: Mindenütt otthon
Otthontalan csavargó vagyok én?
Hiszen
minden vidéken otthon érzi magát
szívem.
Minden határ fölött a régi kék
az ég,
s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem
szemét.
Őrházikók előtt, akárhol is, Apám
tiszteleg;
s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek
leszek.
És minden állomáson én mindig
megérkezem,
szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa
int nekem.
A városok hatalmas hangszerek,
húrjaikon
botladozva emlékeim dallamait
újra tudom;
harangszavuk nagy pálmaága
fölém hajol,
s egy ismerős pad mindenütt int felém
a fák alól.
Én nem tudom, már sokszor félek,
vétkezem:
hát nincs Anyám, szerelmem és barátom
énnekem?
hogy én bárkit, bárhol is bolondul
szeretek,
s e földön én itt idegent
sosem lelek.
Ha már kezet fogott és hallgat
velem,
vagy elkapja az utcamély fölött fuldokló
tekintetem,
már üldögélnék órákig panasza
tornya alatt,
amíg fölöttem szíve harangütései
inganak.
Bárhol laktam is, mindig otthon voltam. Még egy szállodában is, magyar nyelvű útikönyv, papírba, régi Délmagyarba csomagolt cipőm, olvastam a sok évvel azelőtti híreket, miközben a folyosón görögül vagy oroszul kiabáltak. A falu jó hely, de szegedi paprikát hozatok minden évben. Stb.
VálaszTörlésKlári, egyetértek - nyilván - a válaszoddal! Sőt, azt sugallja, hogy az otthon érzését végül is magunkban hordozzuk valamiképpen...
Törlésegyetemista koromban a Collegium Artiumon személyesen hallhattam a lángoló Váczi Mihálytól ezt a versét is..de meg kell mondani kétkedéssel fogadtuk! (pedig nem is gondoltunk Tamási Áronra, aki szerinte meg VALAHOL kell otthon lenni a világban! -de pl az én lányom is deklarative bárhol otthon tud lenni azaz mindenütt - jó lehet(?)
VálaszTörlésEgyre inkább afelé hajlok, hogy mindez alkat kérdése...
Törlés„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" mondja Ábel, akit ez a "valahol" kalandos útjai után szülőföldjére vezet vissza... De ez sem kötelező! Nem muszáj a bölcsőnkben végezni...
igen, erre a Tamási Áron idézetre gondoltam én is persze,. bár korábban nem igy én se teljesen! tán nem elhanyagolható az a "vissza"!!!!Persze Vörösmarti itt élned s halnod kellje is lázit(ó) Már miért kéne...? (de én a te esetedben - ne haragudj - túlzottnak érzem az önigazolást, nem kell, te magad mondod, semmit se kell, csak őszintének lenni magunkhoz, azt kell, s nem letagadni semmit, hanem (büszkén vagy kis fájdalommal) vállalni )
TörlésAliz, nem hiszem, hogy "önigazolásból" mondom, hanem inkább hangosan gondolkodom, összevetem sorsom azokéval, akik másként éreznek, mert másként alakult az életük, s azért is alakult másként, mert más a beállítottságuk...
Törlésszerintem túl sokat foglalkozol azzal és feleslegesen, hogy mások mit gondolnak - rólad!- ettől is tűnik önigazolásnak....
TörlésNem gondolom, hogy saját kis személyem szintjére akarnám leszállítani a gondolatcserét: ha bepillantasz a párbeszédekbe akár a blogon, akár a F-B-on, igyekszem a gondolat "általánosabb" szintjén maradni és az érvekkel vitatkozni, nem pedig személyes kioktatással, esetleg védekezéssel foglalkozni...
Törlésén a szavak mogött olvastam (podtyekszt) (olyasmit is, amit magunknak se vallunk be nyiltan) lehet hogy rosszul (és elég sok személyeset, ami az általánositás színébe öltözött) ha tévedtem, bocsánat.
TörlésMilyen érdekes, épp erről az "otthon-lenni" érzésről beszélgettünk mostanában ismerőseimmel, annak apropóján, hogy Márta Zine-jében egy egész fejezetet szánt ennek körülírásához.
VálaszTörlésNagy és bonyi kérdés ez. :)
Én is affelé hajlok, amit te írtál, hogy ez (is) alkat kérdése, hogy magunkban hordozzuk a képességet is erre az érzésre.
Mostanában, hogy az őseimet kutattam, láttam, hogy régen, ahol születtek, ott is haltak meg, és azt vallották, hogy az identitásuk egésze a születési helyük, (ahogy Tamási Áront idézik sokan sok blogban ma is, hogy "az ember szíve mélyén örökre oda való, ahol született")...nincs ezzel semmi baj, ha nem ölt szélsőséges elítélő érzületet, és támadásig gerjedő hangulatot, a "ki a magyar?" vizsgálódás, meg az "aki nem magyar menjen haza" kiabálásokat...
én a magam részéről saját bőrömön tapasztalom Magyarországon belül(!), hogy a születési helyemről elkerülve (de oda visszavágyódva olyan anya nevelése által, akinek nem az volt a szülővárosa, de imádta azt a várost)majd iskoláimat másik városban végeztem, végül visszakerültem szülővárosomba, de csak dolgozni és albérletbe (nem saját lakásomba) és most egy harmadik városban van a lakásom, de szülőhelyemre visszajárva unokázni időben jóval többet töltök ott náluk és a városban is, mint a lakásom városában.....szóval a térképen bonyolult, a lelkemben pedig örök luk ...LENNE a "hontalanság" ha nem érezném jól magam ott, ahol teszem a dolgom, ahol együtt dobban a szívem a közügyekben az ott-lakókéval, ahol megtanultam mit jelent a parka bokra a sírok közt sírdogáló anyóka... és bár messzeringó gyerekkorom világa máshol van, képes vagyok azt valahogy adaptálni, ha nem akarok gyökértelenül szálldosni mindenfelé. Az "itt és most" feladatokat komolyan véve és eggyé válva tudok otthon-érezni egy bögre teával bármelyik helyen lévő teraszon, vagy egy helyi feladatba merülni, vagy helyi ismerőssel beszélgetve is ...
Nem érzem túlzónak az önigazolást, amikor a sokotthonos emberek ilyesmiről gondolkodnak, hanem sokszor pont, hogy azzal találkozom, hogy még mindig sokan vannak, akik azt kérik számon, hogy miért nem a szülővárosomban vagyok (pl. pesti-nek neveznek ott, ahol nem úgy viselkedek, ahogy a helyiek, valami apróságban, de a pestiek meg le"vidéki"eznek, ha meghallják,pl. kikkel énekelek... és az általános iskolás osztálytársaim sem vallanak földijüknek... (Arról nem beszélve most hogy a cigányokat és a zsidókat - mint csoportot, hovavalónak gondolják sokan mostanában is, annak ellenére, hogy pl. egy szomszédjukba lakó ilyen család tagjaival nagyon jóban van mindennap)
Szóval csak annyit akartam írni, hogy lehetnek elméletek a "hovatartozás"ról , de a mindennapi élet aktuális eseményeiben nyilvánulnak meg a valódi nézetek. és azokban nagyon sok olyan negatív véleményt találok, arról, hogy "lenézik" vmilyen módon azokat, akik nem maradnak a fenekükön a szülőfalujukban, és nem onnan választanak szerelmet, nem ott élnek, ahol anyjuk sírja van...
és igen, azt tapasztalom, hogy keverednek a fogalmak sok esetben. Pl. nem odavalósinak - idegennek - mondják, akivel nem "félszavakból is" értik egymást, aki pl. nem ismeri minden helyi celeb versét, írását, eseményét, ...valaki szemében nem lehet pl. echte magyar az, aki nem ismeri az általa magyarnak vélt költő összes versét?
TörlésElgondolkodtató kérdéseket vetsz fel, Kati, mert akik nem próbálták, sokszor el se tudják képzelni, hogy több helyen is ereszthet gyökeret az ember, sőt, a növényt át is lehet ültetni (bár nem szeret egyformán minden talajon!) "Az "itt és most" feladatokat komolyan véve és eggyé válva tudok otthon-érezni egy bögre teával bármelyik helyen lévő teraszon, vagy egy helyi feladatba merülni, vagy helyi ismerőssel beszélgetve is ...", írod. Feltéve, ha helyet adnak az új helyen, ha nem "néznek ki onnan" valakit, mert valami más árnyalatot visz az életükbe, máshonnan. Nyitottság kérdése is, a jóindulatú nyitottságé mások, a világ felé...
Törlés