Eszembe jutott mindenféle elmondanivaló gondolat, hogy kitöltse bennem az írás vágyát. Ez utóbbi mindig megelőzi magát a témát: úgy is mondhatnám, hogy mindig jelen van, mint a hiányérzet, mely csak írás közben múlik el. Ez lenne a grafománia?
Ha valaki írni kezd, a nyilvánvaló gyönyör mellett állandóan jelen van a kétség: mit is érhet az, ami életünket annyira teljessé teszi, hogy szinte elzárkozunk néha a baráti, emberi közösségtől, hogy teljesen átadhassuk magunkat magányos szenvedélyünknek. Igen, a magány bizonyos időközönként nélkülözhetetlen hozzá, ahogy Marguerite Duras megfogalmazta: "Sans solitude, il n'y a pas d'écriture." Vagyis: "Magány nélkül az írás nem létezik." Más kérdés, hogy ez a magány nem teljes, mert időnként meg kell merülni az élet sűrűjében, mint valami forrásban.
Tudom, miről beszélek. Íróemberrel éltem jónéhány évig. Tőlem várta a legnagyobb biztatást, sőt néha az ihletet is. Elfogadtam ezt a szerepet, hiszen egyrészt nagy kiváltság volt elsőként elolvasni, véleményt mondani (kérésre) még frissiben az írásokról. Ugyanakkor meglehetősen nyomasztó felelősség terhelt ilyen óriási bizalomtól, melynek meg kellett felelni. Előfordult, hogy kezembe adta a lapokat, leültetett egy fotelbe, és még ott, előtte kellett elolvasnom, hogy kifürkészhesse rajtam a hatást. Mondanom se kell, hogy ilyen megfigyelés alatt spontaneitásom úgy olvadt, mint a frissen esett hó. Főképpen, ha humoros szövegről volt szó: egyébként is ritkán nevetek hangosan, önfeledten, többnyire inkább mosolygok. Ilyenkor az önmagával elégedetlen alkotó apró darabokra tépte a frissen kinyomtatott oldalakat...
de érdekes, én pont forditva vagyok, tele témával.. (néha fáraszt is a dolgok leirása pláne kifejtése), bér azért tőlem sem áll távol a grafománia, miért is akarok mindent rögziteni (?)... Meg az is érdekes, hogy irás közben sosem érzem magányosnak magam, mégha az is vagyok :) --- Az tudom, hogy hozzánk közelállótól nem szabad véleményt kérni! mert eleve nem lehet objektiv.
VálaszTörlésAliz, különbözőek vagyunk, szerencsére: kell a változatosság!
TörlésHa az írás vágya állandó is nálam, mégsem írok, ha nem érzem a témát e vágy magaslatán... Magyarán: nincs bennem ekkora közlésvágy.
A magány furcsa kérdés: te más pontról közelíted meg. Nem írás "közben" érzem magam magányosnak, ellenkezőleg. Hanem arra kell nélkülözhetetlenül a magány - legalábbis átmenetileg - hogy az írás létrejöhessen. Még ha publikus helyen (kávézóban, vonatban, váróteremben stb.) történik is, az ember visszavonul magába, egy láthatatlan burokba, még ha körülötte zajlik is az élet... Nagyobb szabású munkánál pedig egyszerűen nélkülözhetetlen feltétel a külvilág szinte teljes kizárása.
Apropo: észrevettem, hogy legszivesebben és legeredményesebben nem is magányban, otthon irok, hanem utcán egy padon, kávéházban, teraszon:) Ez már el is gondolkodtatott, hogy is van ez? Persze megteremti az ember magának a "burkot", de van egy külső "közösségi, életszerű" közege is, amibe bármikor beléphet azaz benne is van, eleve! :)
TörlésElőző válaszomban nagyrészt kifejtettem, csak ismételni tudnám magam...
TörlésTalán azzal hasonlítanám össze, hogy mennyivel más íze van a kávénak, ha nem otthon, hanem egy hangulatos kávézóban fogyasztjuk el!...
Engem is a Duras idézet fogott meg először. Csak magányban lehet írni. De fordítva is igaz. Az írás oldja a magányt. Én is akkor indítottam el újra a blogomat, mikor egyedül maradtam. Míg írok nem érzem magam egyedül. Ott vagytok, a lehetséges olvasók körülöttem.
VálaszTörlésNem nagyon szoktam akkor írni, mikor zajlanak az események és emberek vannak körülöttem. Még a láthatatlan burok sem véd meg, nem tudom megteremteni. Olvasni sem tudok igazán, mikor nem vagyok egyedül. A külvilág elvonja a figyelmem.
Segítenek a fényképek is. Nézegetem őket, és elindítják bennem az írást. Törnek fel bennem az emlékek, a hangulat, és elkezdek írni.
Nehéz lehetett véleményt mondani G. írásairól.Nagyon érzékeny volt a reakcióidra. Talán egyszerűbb lett volna mindig úgy olvasni, ha ő nincs jelen.De akarta látni a hatást, nehéz lehetett elutasítani ezt a kívánságot.
Az írás engem is akkor talált meg újra (kamaszkorom után), amikor G. meghalt. Tisztázni akartam magamban a rengeteg felmerülő kérdést, melyeket a halállal való szembesülés szült. Érdekes, ebben a már második periódusban csak franciául írtam: így lett számomra ez a nyelv az írás nyelve is, nemcsak a mindennapi életéé.
TörlésÉva, te a fényképezést egyedi, művészi látásmóddal végzed. Sokszor kis költemények, csak nem szavakkal...
Ami G. írásainak olvasását illeti, könnyebb lett volna ismeretlenül olvasni őket, legalábbis úgy, hogy ő ne tudjon rólam...
Nekem kell a magány az íráshoz, de nem elég. Az is kell, hogy a hangulatom is olyan legyen. Amikor a blogokat olvasom, nagyon sokszor kapok ötleteket, de ha éppen nincs rajtam az írhatnékom, akkor az az ötlet a feledés homályába vész.
VálaszTörlésDe nehéz lehetett G. előtt olvasni és a reakciója a szerinte nem eléggé tetszésre, az még bénítóbb lehetett. Nem sajnálni akarlak, hiszen az egy kitüntető lehetőség, hogy valaki, aki író és történetesen a párod, Téged kér meg, hogy Te olvasd el először amit írt és Te mondj róla először véleményt, mert nagyon sokat számít neki, hogy Te mit gondolsz, mit érzel amikor olvasod. Csak az a válladat nyomó hatalmas felelősség ne lenne!
Valóban, Borka, mások olvasása is adhat ötletet, persze csak akkor érdekes, ha valami más lesz belőle, mint az eredeti volt.
TörlésRajtam sokszor van az "írhatnékom", ahogy te mondod, és örülök neki, hogy tőled is olvasom, mert némileg igazol engem is: azt jelenti, hogy nem elég az ötlet, hanem fő az írás vágya...
Az utolsó bekezdéseddel tökéletesen egyetértek!
Rózsa, írtam piszkozatban egy kommentet. Mire kitisztáztam, megjelent Borka hozzászólása. Pontosan azt mondja, amit én is megfogalmaztam magamban. Hiba lenne mélyebbre menni. Hozzáteszem azért: "Légy önmagad!"
VálaszTörlésKlári, közben bővebb válaszodat is megkaptam, külön válaszolok rá hamarosan!
TörlésIgen, igyekszem önmagam lenni, bár nehéz egy bizonyos "megfelelési kényszertől" szabadulni (különösen egy Mérlegnek, és különösen egykori kedves tanárom "lefejező" reakciója után, megyei második díjat nyert gimnáziumi novellácskámra: "Nincs kellően motiválva!"... Még ha igaza is volt minden bizonnyal, de akkor elkönyveltem végleg tehetségem hiányát e téren.) Talán épp ezért van kevesebb gátlásom francia nyelven "irodalmul" írni...
Rózsa, kedves! Az aranyos tanárok is tévedhetnek néha. Meg fel se mérik, mit rombol a pillanatnyi őszinteségük. Stb. Grr.
TörlésEgyébként is vettem észre, hogy francia témáid és megfogalmazásaid irodalmi igényűek, ha nem tudok is jól a másik nyelveden, megérzéseim vannak. :)
Megérzéseid igazak, Klári. A francia nyelvet igényes olvasmányokkal, igényes partnerekkel szívtam magamba és elismerést, biztatást is kaptam tőlük. G. pl. kijavíttatta velem kéziratait (s itt nem csupán gépelési elütésekre gondolok), pedig magasan felettem művelte anyanyelvét... Amit blogomra kiteszek, ujjgyakorlatok, kapirgálok a Mont Blanc lábánál, mielőtt nekiállnék a megmászásának...
TörlésTanáromnak egyébként igaza volt (nyugodjon békében), bár sajnálom, hogy az anyanyelvemen írástól 17 éves koromban végleg elszakított.
Fenét volt igaza...
TörlésNem tudom bizonyítani. A kétség viszont immár örökre belém törött, mint valami kipiszkálhatatlan szálka...
TörlésTavaly szeptember 15.-i 16-i posztom Limpár Imre könyvéről szólt, (100 mondat, amely megváltoztatta az életemet). Bízvást mindenkinek az életében vannak olyan mondatok, amelyek befolyásolták életét pozitív avagy negatív irányban. Erre vezetett rá a pszichológus könyve. Meg arra, hogy ha tudatosítottam magamban, hogy ezeket gyerekkorom megmondóemberei szuggerálták belém, már meg is van a kulcs ahhoz, hogy átlépjem ezeket az előítéletes mondatokat. Egy pikírt megjegyzés, egy rosszmájú kritika béníthatja az elszenvedőjét, de át is lehet lépni rajta azzal, hogy megállapítom: tévedett az illető. Üdv. mik
VálaszTörlésÉrdekes lehetett az említett könyv! Megérné kiásni emlékezetünkből jónéhány ilyen mondatot, ha százat talán nem is sikerülne feleleveníteni.
TörlésA fentebb említett mondat viszont nagyon bevésődött az enyémbe, s meg is változtatott jónéhány dolgot. Ha máig sem tudom átlépni, bizonyára azért van, mert lelkem mélyén igazat adtam neki... De miért nem vettem fel a kesztyűt, hogy bizonyítsam előtte az ellenkezőjét? Úgy tűnik, könnyen kapituláltam... Önbizalom kóros hiánya máig is.
Írás és magány...Elolvastam a bejegyzést, több alkalommal, mikor itt jártam. A szaporodó, egymást követő kommenteket is.
VálaszTörlésIrodalmi szöveget én nem írok, de bármi máshoz, email, levél, blogba írandó téma, ezekhez nekem is magányra van szükségem. Nem külső csendre, bezárkózásra, hanem befelé fordulásra, arra, hogy ne kelljen közben túl gyakran kiszaladgálni , mondjuk a sülő ételt nézegetni. :)
Estére, mert eléggé éjjeli bagoly vagyok, jön meg igazán a kedvem, ahogy itt fentebb is szerepel, az "írhatnékom". De amíg ilyen pocsék marad ez a május, a délutáni szieszták is megteszik. Amennyire sötét néha az ég!:)
Az írásnál viszont nekem jobban esik Benneteket olvasni!
Kedves E., Igen, a magány, mint "befelé fordulás"... Igen, lehet tömegben is megvalósítani, ha nem beszél hozzánk senki, hogy feltörje az ún. védőburkot...
Törlés"Irodalmi szöveget én nem írok", mondod, de megvan benned az édesapádtól öröklött hajlam, "írhatnékod" is erre vall! Stílusérzékedről, nagyon jó mesélési érzékedről már mi, olvasóid is meggyőződhettünk.
A hajnal és a reggel enyém.
VálaszTörlésAz írás a pillanat megóvása.
Az elém táruló látvány, a bensőmben lerakódó kohósalak, a tüzek, hamvadások, vágyak elegye.
Skorpió lévén nem nagyon izgat ki és mit gondol(t), odavetett szavakból maradt egy, s más bennem is.
De nem fájón, csak figyelmeztet néha arra, hogy saját magam maradjak.
Márta, a te költészeted a dilettáns szavakban lubickolást magasan túlszárnyalja!... Maradj is saját magad! (a megfelelési kényszerre egyszer ezt a francia kifejezést használtam : "se tirer une balle dans le pied" vagyis: saját lábába lőni")
VálaszTörlés