Unokáztam egy kicsit

    Legutóbb július elején írtam blogot, magyarul is, franciául is. Azóta sok víz lefolyt az Escaut nevű folyón, amely lakhelyemet is érinti. Volt benne sok utánajárás, bevásárlás, főzés, három napos rosszullét (az előbbiek eredményeként), baráti vacsorameghívás  -  no és főleg unokáim megérkezése a vasárnap déli vonattal. Szerencsére addigra elég jól lábra álltam, bár fel kellett áldoznom a pihenés oltárán egy mozit és egy közös vacsorát. Az azóta eltelt pár nap bőségesen kárpótolt!

   A lányok előző héten az Alpokban töltöttek 3-4 napot, szinte alig volt idejük átpakolni a bőröndjüket az 1 hetes valenciennes-i útra. Ezt a rövid időt is meg kell osztaniok a 2 nagyszülői ház között, s még szerencse, hogy egy városban lakunk! Vasárnap nálam kezdték, mert a másik nagymama csak másnap este érkezett vissza kéthetes nyaralásról. Igy az otthon maradt nagypapát is meghívtuk ebédre. 

   Tegnap d.u. 5 h felé jött értük a nagymami. Nem győztek sóhajtozni, hogy maradnának még... én meg biztattam őket, hogy meglátják, milyen jó lesz náluk is! A másik nagymami ugyanis sokkal dinamikusabb, mint én, szinte fáradhatatlan az otthonról elmenésben. Nekem ez, sajnos,  lassanként nem lesz erős oldalam. Itthon viszont rengeteget játszottunk, beszélgettünk, s nekik meg éppen ez hiányzott, akárcsak nekem. Kiönthették kamasz lelküket, kellett nekik az ítélkezés nélküli meghallgatás. Ha szükség volt rá, véleményt is mondtam, de igyekeztem  nem szentenciázni, mint egy bölcs vén bagoly, hanem csak úgy elmondtam, hogy én mit gondolok a témáról. Különösen jót tett mindhármunknak, hogy sokat nevettünk, könnyed volt a légkör, annak ellenére, hogy a komoly témák sem hiányoztak.

   Egyik este, miután elvégeztem egypár utolsó símítást a földszinten, felballagtam az emeletre. A lányok már előbb  felmentek, hogy hamarabb megfordulhassanak a fürdőszobában. Egyszer csak hallom Lucie hangját, amint fennhangon olvas valamit. Benézek hozzájuk: hát ül fenn az ágyán (emeletes) és olvassa boldogan mosolygó húgának azt az afrikai mesét, ami hajdanán a kedvencük volt. Hajdanán, pár éve, amikor még kijárt az esti mese alvás előtt, s amit én magam legalább annyira élveztem, mint ők. Emlékeztek még a mozdulatokra, a hanglejtésekre is, amelyekkel megpróbáltam még több életet, dramaturgiát lehelni a szavakba... Néha hármasban olvastunk, felosztva egymás között a bekezdéseket! Bevallom, nagyon meghatott ez a kedves gesztus, felelevenítése közös boldog emlékeinknek. Hát, efféle kincsek birtokában vagyok...