Kalandozó őszi gondolatok

 Belmondo temetése óta nem írtam a blogomra.

Az embert könnyen elkapja a befelé fordulás, a sorozatos lemondások betegsége : csak eleinte fájdalmas, a lassú beletörődés, a megszokás ideje alatt, aztán már csak valami ernyedt, kiszáradóban levő sebhely emlékeztet a pezsgő múltra, s csak akkor válik érzékenyebbé, ha megkapirgáljuk a felszínét egy kicsit... Idővel ez a kísértés is elmúlik, akárcsak a többi.

Ajándékként gyönyörűen sziporkázik a nap a fehőtlen kék égen, bár ma reggel már  -  az idén először  -  langyos fűtőtestek vártak a földszinten. Az ősz első kézzelfogható jele. Most veszem észre, hogy azt írtam: "az idén"... Nyugtazom magamban, hogy számomra a szeptember talán örökre az új év  -  az iskolaév, persze  -  kezdetét fogja jelenteni. Nem csoda, hiszen diákként, majd tanárként 22 év telt el életemből az iskolában, nem számítva a kis ráadásokat itt-ott. Végül is a tanári pályám fájdalmasan rövid volt, hiszen nagyon szerettem a tanítást, különösen az antik szokrateszi maieutika (rávezetés) módszerével, aminek annak idején a híres nevét, eredetét sem ismertem, csak amúgy ösztönösen műveltem. Szerettem a gyerekeket, akik ezt általában megérzik és viszonozzák is, ami mégiscsak a tanárság egyik nagy ajándéka.

A hónap elején végre eljött egy kertész és meglehetősen borsos áron, egy társával nagyjából két és fél óra alatt megtisztította (miniatúr) dzsungellé fajult kertemet s el is vitték a zöld hulladékot hét nagy zsákban. Annyira lenyírták a füvet, hogy az idén talán már nem is kell. Azóta a szomszéd macskák se tudnak benne bújkálni s én is ellátok a teraszról a kert végéig. Csak a nap kitartson még legalább a születésnapomig, ha lehet, kis éjjeli záporokkal, akkor megígérem, elégedett leszek  -  majdnem!  -  az életetemmel, legalábbis igyekszem majd nem gondolni fájdalmasan égető hiányaira...