Szeptember eleje

   Véletlen-e vagy sem, több általam látogatott blog szeptemberi bejegyzése kezdődik a hirtelen ránk törő magány érzésével. Még akkor is, ha a nyár nagy részét legtöbbjük szintén egyedül töltötte. 

   Csak tépelődni lehet rajta, vajon miért érzi sok egyedül élő  -  "de nem magányos!",  hívja fel a fontos árnyalatra a figyelmet egyik-másik  -  fokozottabban a magány súlyát. Megvallom, az idén nálam pont fordítva történt: többnyire a nyár a mozgalmasabb a gyerekek vakációjával, a nyaralás egy része is közösen telik évek óta a mindszenti házban. Az idén másként történt. Főleg az én kezdeményezésemre, de részben a Covid miatt is, nem utaztunk el Magyarországra. A gyerekek itt voltak a múlt hét végén születésnapokat ülni, ami mindig villámgyorsan eltelik. Ez a hét viszont már a tanévkezdésről beszél.

   Mindkét unokám iskolát vált. Lucie gimnáziumba került, új város, új környezet, új társak. Minden ismeretlen, de megbízok nagyon éretten gondolkodó, kedves-okos idősebb unokámban! A kisebbiket jobban megviseli a változás: a "collège" (kb. a felső tagozatnak felel meg) kellős közepén kell csapot-papot otthagynia és teljesen új környezetbe kerülnie. Szerencsére a szülők inkább a pozitív biztatást, mint a pátyolgató sajnálgatást választják. Telefonáltam nekik én is, különösen Alice-t hallgattam meg és rebesgettem előtte, hogy milyen érdekes tapasztalatokat tartogat ez az új korszak az életében! Az önállóság felé is nagy lépést tesz majd, hiszen valószínűleg vonattal kell bejárnia. Tizenhárom éves lesz 2 hónap múlva.

   Számomra is beindul a társulati összejövetelek ideje. Lesz bőven tennivaló és az is előfordulhat, hogy kisebbfajta egyedüllétre is vágyakozom majd! Csak a napsütés kísérjen el még pár hétig, hiszen a nyár olyan szűkmarkúan bánt velünk. Szükségem lenne a vénasszonyok nyara kellemes, gyengéden símogató napsugaras pár hetére, hogy fokozatosan elkísérjenek a levegőben úszó méla pókhálóktól a zúzmarás őszi derengésig, és kedvet adjanak a bekuckózás meghitt melegéhez.