Mindenféle kóbor vírusok...

    Mire kilábalok a hét eleje óta tartó "mezei vírus" ártalmaiból és némi erő költözik lassan lábaimba, kisebb fajta étvágyra emlékeztető érzés a gyomrom tájékára a fájdalmas görcsökkel kísért enyhe hányinger helyére, lassan újra az íráshoz is visszatérhetek... Talán ez hiányzott a legjobban. Nekem mindenesetre. Ez is bizonyítja a szememben, hogy elfoglaltságként elsősorban saját használatra a legfontosabb!

   Örültem, hogy vagy 5 kiló leolvadt rólam, s visszatérésem óta (aug. 8.) csak egyszer vettem kenyeret, amely persze rég el is fogyott... Újat venni nem nagyon volt se erőm, se étvágyam. Azt hiszem, a kóbor vírus is azért talált meg, mert az otthoni, majd az itt folytatódó, bár kicsit enyhébb kánikula teljesen felélte ellenállásomat. Természetesen orvoshoz se mentem (nem is nagyon bírtam volna), reméltem, hogy szervezetemre is bízni lehet néha egy kis feladatot, ahelyett, hogy újabb gyógyszereket írassak fel magamnak a meglevők mellé, melyeket igyekszem így is csökkenteni... Természetesen tudom, hol a határ.

   A hét vége "forgalmasnak" ígérkezik. Ma d.u. jön Valérie a heti 2 órára takarítani, azt hiszem, egyelőre képtelen lennék a porszívót tologatni... Fél 8 táján elmegyek barátnőmért a vonathoz. Holnap d.u. 5-kor konferencia lesz : egy antropológus beszél a Kelet-Nyugat között lefolyt pályafutásáról. Vasárnap pedig társulati, családi összejövetel lesz, mielőtt szeptembertől az új évad el nem kezdődik.

   Megint csak azzal a kellemetlen mérleggel nyugtázom a nyarat, hogy nem tettem semmi érdemlegeset. Tudom, hogy ezt nem nekem kell eldöntenem, de vannak belső igazságok, melyeket cáfolni lehetetlen.

Kis eszmefuttatás napsütésben, 20°-ban, úgy estefelé...

    Mire körülnéz az ember, vége felé jár a nyár... Itt északon már egy hete esik az eső. Naponta többször. Egyelőre még örül is neki az ember  -  no meg a kimerült kert is  -  de biztos vagyok benne, hogy nem kell hozzá sok idő, vágyakozva gondolunk majd a melengető  -  de ki nem zsigerelő napsugarakra! 

   Valahányszor visszatérek születésem helyére, szembejön velem a múlt. Majdnem 27 éves voltam, amikor G-rel, 1 éves házasság után elhagytuk Szentest Algériáért, az őt váró új munkahelyért. De attól kezdve szinte idegenként jártam vissza nyaranta, hiszen turistaként kezelt saját szülőhazám, vízummal (!), útlevéllel, 24 órán belüli ideiglenes bejelentkezéssel szüleimnél a vásárhelyi rendőrségen... Akárhány órakor érkeztünk éjszaka, másnap már nyitáskor meg kellett jelennünk a rendőrségen, ha el akartuk kerülni a bonyodalmakat, hiszen számon kérték a határátlépő pecséthez képest, hol töltöttük az eltelt időt... S ez így ment éveken át.

   Csoda-e, hogy szinte bőrünkön éreztünk meg minden politikai enyhülést?... A vízum, majd később az útlevél eltörlését a határon, amikor is egyszerű személyi igazolvány  -  majd jóval később egy lezser kézlegyintés is elég lett a határátlépéshez... Nem beszélve Magyarország csatlakozásáról az Európai Unióhoz! Én magam úgy éltem át, mint a honfoglalás előtti álmunk beteljesülését : végre európaiaknak tekinthettük magunkat!... Akkor még nem is sejthettük, hogy óriási kampánygépezet próbálja majd rágalomhadjárat céljául kitűzni ezt az évezredes álmot... Hallgatólagosan szolgálva ezzel a putyini paranoia trójai falovának szerepében a birodalmi nosztalgiát.

   Most újra bizonytalan időket élünk. Nagy érdek-ütközések színtere lett szegény, kimerült kis bolygónk, a túlnépesedés, klimatikus lázadás, energia- és vízválság kereszttüzében vergődő, végsőkig kizsigerelt kis földgolyónk, ahol a világ leggazdagabb embere (kinek része van az előbbi katasztrófákban) nem tudott egyebet kitalálni az emberiség megmentésére, mint néhány specimen kitelepítését egy üres, életképtelen, túl meleg vagy túl hideg holt égitestre... 

   Köszönöm, engem nem csábít a lehetőség (még ha lenne is rá minimális esélyem)... Jó nekem ez a szépséges, csodás "kék alma", megszelídítve, megbékítve, megtisztítva a "haladás" sok-sok anyagi és szellemi hulladékától...

napfogyatkozás előtt...

bozótos kert...

Kánikula és lecsapódása...

    Pár napja jöttem vissza Magyarországról, de még csak most tudom úgy-ahogy összeszedni száz felé gurult darabjaimat, hogy ennek a bejegyzésnek nekilássak... Remélem, sikerül a végére járnom.

   A délalföldi kánikulát nem ecsetelem. Szerencsére a klímaberendezés segítségével a házban, autóban ki lehetett bírni, de sétáról, strandolásról számomra szó se lehetett. Le is mondtam a hétről, amit a gyerekek Budapesten és a Balatonon töltöttek, szép élményeiknek másodkézből is nagyon örültem. Azt a hetet többnyire magányosan töltöttem, még írni is megpróbáltam, nem sok ihlettel. A forróság lehetetlenné tette, hogy kimozduljak, még a sarki boltig is nehezemre esett. Legkedvesebb szórakozásom a Kossuth rádió hallgatása volt, mely tudvalevőleg mostanában régi felvételeket sugároz, melyek egy része az utóbbi években nem ítéltetett elfogadhatónak a műsorra kerülésre, vagy már régóta nem volt elérhető. Igy, amíg el nem kezdődik az új műsorterv, csemegéztem a regényrészletekből, életút-interjúkból, hangjátékká átírt prózákból stb. Szinte éjjel, nappal, a megunás veszélye nélkül, olyan izgalmas, változatos volt a műsor.

   A visszautazás napja nagy megpróbáltatás volt. A szokásos búcsúzkodás sem könnyű, de a repülőgép reggel 6 órás indulása nagyon megnehezítette az amúgy is fárasztó utat. Egy részünk (köztük jómagam) nem is feküdt le, hiszen legkésőbb hajnali 2 órakor indulnunk kellett : 170 km állt előttünk a reptérig, mely az éjszakai időpont ellenére meglepően tömve volt a csomagokkal megrakott, kígyózó sorokban araszoló vagy siető utasokkal, de nem volt ritka a csupasz földön mélyen alvó sem...

   Párizsba érve ketté szakadt hat tagú csapatunk : négyen taxival hazamentek, mi Alice-szal kettesben a Gare du Nord felé vettük az irányt, ahol pár órás várakozás után vonattal jöttünk hozzám ide északra, mert unokámnak maradt pár napja a következő programig.

   Mondhatom, meglehetősen használhatatlan állapotban voltam az érkezéskor, több kávé elfogyasztása ellenére, lábaimról ne is ejtsünk szót. Alice nagyjából 2 napot tudott maradni, de az is kellemes volt. A kertre ki se merek nézni : esőért kiált. Errefelé is tragikus szárazság uralkodik. A fejemben kezd helyreállni a rend, amely a több hetes kánikula és a megfeszített utolsó nap miatt felborulással kecsegtetett... Olykor-olykor komolyan aggódni kezdtem, de remélem, lassan helyrerázódok.

Nem nekem való már az ilyen kaland. Az ottani rokonokkal és a gyerekekkel töltött idő kedvéért adtam be a derekam. Végül is hogyan bánnám, hogy elmentem, hiszen olyan jó volt a bensőséges együttlét, nomeg a párját ritkító magyar görögdinnye! 

a mindszenti szőlőlugasban

   

már otthon, a konyhában