Részlet...

Az alábbi szöveg részlet abból a kb. 1 órás felolvasásból, melyet október végére készítek.

Átdolgozok a 2011-ben Richarda által eljátszott 5 magányos nőalakból 4-et, de maga a motívum egy leendő regénynek is fontos része lesz. 

A fordítás kapásból készült, bizonyára ráférne egy kis finomítás, mint mindig...

"(...) Az esküvő napján kevesen ültünk az asztal körül. December volt, úgy emlékszem, karácsony előtt pár nappal. A háború nemrég ért véget, kemény tél volt, örültünk, hogy életben maradtunk. Testi-lelki sebeinket ápoltuk, számbavettük, ki jött haza, ki maradt ott örökre. Az én titkos nagy szerelmem az utóbbiak közé tartozott. Csak egy fénykép maradt belőle. Senki se tudott róla, főleg anyám nem! Ritkán vettem elő, nélküle is könnyen fel tudtam idézni az arcát, szőke hullámos haját és szürkészöld tekintetét, mely oly sokszor állapodott meg rajtam. Éreztem tarkómon, amint megállt mögöttem. Kezével sokszor a padomra támaszkodott, míg a füzetem fölé hajolt. Valahányszor ellenállhatatlan tűz árasztotta el az arcomat, még a szemem is elhomályosult tőle... Mélyen beszívtam bőrének illatát, a dohány és a levendulaszappan keverékét, s kezemmel letakartam a meleg nyomot, melyet az ő keze hagyott a tintafoltok között.

    Én voltam a kedvenc tanítványa. Tizennégy évesen nagyobbnak, érettebbnek tűntem a koromnál. Az is lehet, hogy az anyám által rámszabott nehéz élet tette, hogy gyorsabban értem. Mielőtt a frontra indult, hazakísért az iskolából. Annyira szerettem volna, hogy a néhány száz méter, mely házunkat az iskolától elválasztotta, a végtelenségig tartson! Hogy sose érjen véget! Pedig nem történt semmi sem. Arról beszélt, hogy milyen fontos, hogy egy ilyen jófejű gyerek, mint én, tovább tanuljon. Félig-meddig figyeltem csak a szavaira, minden idegszálammal élveztem a közelségét, kezének gyönyörűséges súlyát a vállamon, s teljes erőmmel azt kívántam, érezze meg, mennyire szeretem... A kapunk előtt hosszan rámnézett, tekintetéből mintha kis fájó sajnálkozást olvastam volna ki... Sietősen megcsókolta az arcomat és búcsúzóul kezét nyújtotta. Már elnyelte a sötétség, amikor meg mertem nézni a kezembe csúsztatott fényképet. Ennyi maradt belőle. Elvitte a háború.

   A szerelem szó most is őt idézi fel bennem. Én, vén bolond, makacsul őrzöm lelkem mélyén a hajdani érzést, az egyedülit, mely fel tudja idézni a szédítő és beteljesületlen vágyat, a csakis hozzá fűződőt. Nem öregedett az egy szemernyit sem. Hozzá menekülök, ha vígaszra van szükségem: mégsem éltem hiába, hisz találkoztam a szerelemmel...

   Hogy be nem teljesült? Talán jobb is így: nem nyűtték el a mindennapok..."