Az utazás

   Félve, szinte hátrálva készültem az útra. Gyáván, roskadozva a bűntudat terhe alatt. Gyávaságom bűntudata alatt. Féltem az összeomlás látványától, mely elkerülhetetlenül engem is sorra kerít majd. Annyi mindent örököltem anyámtól  -  ezt ugyan miért ne?

   Váratlanul zuhant ránk a hideg, maga alá temetve minden könnyedséget. Szembesülés a szülőfölddel, az illúziókkal, az emlékezet átformálta múlttal. A negyven éven át tartó napsütést felváltotta a zimankó, havazott kívül-belül.

   Az öregség látványa, az összeomlásé, mely kis szerencsével mindnyájunkra vár, hacsak időben el nem köszönünk, megkímélve a hátramaradottakat. Fájdalmas együttérzéssel nézem anyámat, kinek fénylő mosolya visszaint a hatvan éves múltból, miközben lassan riadt romhalmazzá lesz. Zilált tudata széteső cserépdarabkáit megrendítő és többnyire hiábavaló erőfeszítések árán sikerül néha összeszednie, s olyankor siratja megalázó nyomorúságát...
   A szorongás úgy lebeg felettem, mint valami kitárt szárnyú vészmadár, éles szeme engem fürkész, mikor feledkezem meg egy pillanatra a veszélyről, átadva magam egy boldogsághoz hasonló futó érzésnek... Nem szabad, ébernek kell maradnom, mint ahogy mindig is az voltam.

    Fáj a hátam, mint a griffmadárnak, ki saját húsából táplálkozik, hogy végigrepülhesse útját... Nagynéha felcsillan a remény: a pontos szó mámora. Szeretném, ha másokat is megérintene. Hiába, az érzelmek javíthatatlan megosztója vagyok.
   Minden megváltozott. Anyám felfoghatatlan halála, melytől régóta rettegtem. Pedig el is képzeltem, szinte még a pillanatot is meg tudnám határozni, amikor elengedtem a kezét... Mintha csak áldozatul ajánlottam volna fel... A teher elviselhetetlenné vált. A bűntudat súlya, a láncoké, azé, amivé lett, s hogy nem tudtam megakadályozni az összeomlást, vagy legalábbis megpróbálni azt... Sikerült volna-e? Ki tudja... Szánalmas mentség a felelősségrevonás idején. Legnehezebb a szembesülés önmagunkkal, azzal, ami ránk vár. Kinyílt a kiskapu, többé nem csukódik be. Átjár a huzat s beleremegünk.